„Hogy mi az élet? Tudod, a sírkövön a születés és a halál évfolyama között van egy rövid vonal. Nos, az az Élet” Balašević
Csendben érkezett, és csendben távozott. Minden pompa és fényűzés nélkül.
Olyan képességgel rendelkezett, amiért a „felsőbbrendű” emberi körökben örökösen gyűlölték, a „kevésbé fontos” körökben pedig sokszor kigúnyolták. Hogy miért történt vele mindez? Mert kimondta azt, amit (a cenzúra idején) mások tudtak, de nem mertek, vagy nem akartak kimondani. Mert dalaiban pontosan megfogalmazta, merte kimondani a lényeget, szemben azokkal, akik még a saját árnyékuktól is megijednek. Talán ezért szerettük mi, egyszerű emberek, és azok a generációk, akik művészi alkotásai mellett a felénk közvetített pozitív értékekkel és érzelmekkel együtt nőttünk fel, lettünk szülők, nagyszülők. A legérdekesebb az egészben, hogy Đole soha nem változott meg, nem adta fel, tudta, hogy a szabadságnak nincs ára, hogy az örömre és a bánatra van egy mindennél erősebb, tömegeket, ezreket, százezreket megmozgató erő – a dal ereje, szövege, ritmusa, a sorok között pedig nyíltan, vagy éppen burkolt formában, de minden esetben ott van a Lényeg. Ezért öltözött egyszerűen, ezért élt egyszerű életet. Igazi vajdasági emberként élt, itt, ahol a tolerancia és az egymás iránti tisztelet mindennél fontosabb, ahol a jókedv, vagy éppen a bánat átszeli az emberek mindennapjait. Az egykori Jugoszlávia minden tagállamában előszeretettel fogadták dalait, a régebbieket pedig szinte mindenhol fejből fújták. Kicsik és nagyok. Öt évtizeden át.
Az elmúlt néhány napban sokat gondolkodtam azon, milyen jelzővel illetném. A béke nagykövete. Talán ez illene rá a legjobban?
Több alkalommal voltam olyan szerencsés helyzetben, hogy kezet foghattam vele és zenésztársaival, ugyanis a hangosítás egyik alkalmazottjaként az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban tartott újévi koncerteken együtt dolgoztunk. Hogy minden alkalommal legjobb zenészeket vette maga mellé, ahhoz semmi kétség sem fér, a fellépések – bár sokszor rutinosnak tűntek – közel sem voltak azok, hiszen a hangosításon túl is sok mindenen múlik. De itt vannak még az ún. kísérő dolgok, szakemberek, díszlettervezők…Utóbbiról jut eszembe, a kétezres évek közepén egyik ilyen újévi koncert alkalmával az volt a terv, hogy őszi határképet kell a színpadra varázsolni. A szervezők el is végezték a feladatot, azonban túl sok volt a tök. Kerek, hosszúkás, kicsi és nagy, de végül annyit behordtak, hogy énekesünk a függöny mögött megkérdezte, hogy a sok tök között ő hol fog állni? Vagy üljön inkább fel a szekérre? Erre Schön Ignáccal olyan nevetésbe kezdtek, hogy alig tudták abbahagyni, a koncert pedig 15-20 percet késett. Mivel már nem maradt idő kihordani a felesleges, több tíz kilós tököket, a színpad elé görgették őket, a fényorgonát kezelők pedig egy méterrel „megemelték” a reflektorokat, így a feleslegessé vált tökök a sötétben végül nem látszottak.
Bár a fiatalok körében is előjön néhány ismert és kevésbé ismert dala, ezek a generációk már nem tudják értelmezni azok mondanivalóját úgy, ahogyan azt a mi generációnk tette (és teszi a mai napig). Ami teljesen érthető, hiszen a mai fiatalok olyan rohanó világban nőnek fel, ahol a dalok alapját a giccses mondvacsinált és kongó üresség mellett a hiányos öltözékű előadóművészek, méregdrága gépkocsik, fényűző életmód, a kábítószer stb. képezik. Úgy tűnik, a mai dalszerzők és előadók nemcsak, hogy nem az ő rangfokozatából származnak, de még csak nem is egy univerzumból valók. Mert ő pontosan tudta, hogyan hozhatja közelebb dalait, könyvei szereplőit, gondolatmenetét, érzelmeit minden emberhez, fiatalhoz, időshöz egyaránt. Pontosan, és a legapróbb részletekig kiválóan átadta mindazt, amit abban a pillanatban az adott helyzet kapcsán tudott, és ebben utánozhatatlanná vált. Különösen kitűnt háborúellenességével, betelt az egyszerű emberek életének szerepével, a bú, a bánat és az örömforrásokból fakadó üzenetek közvetítésében pedig egyedülálló volt, mint ahogyan azok néha nosztalgikus, ám reális hangulatú továbbadásában, közlésében is. A Vardartól a Triglavig szélesre tárt karjai a koncerteken akkor is összefogták a balkáni népet, amikor azt a háborús propaganda által a felégetett és rommá lőtt városok, ledöntött hidak már nem tudták megtenni. Ez tette halhatatlanná kultuszát.
Mindennek ellenére szerényen élt, csendes ember volt, és így is távozott az örök mezőkre, ahol dalaiban megénekelt nagyapjával, ismert és ismeretlen hősökkel már együtt „szántják az égi mezőket”, miután pedig végeztek a munkával, a Pannon-tengeren elvitorláznak oda, ahol a „nap lehajtja fejét, és mély álomba szenderül”.
Köszönet mindenért, Đole.
