Anno azt gondoltam, hogy otthonról dolgozni maga lesz a tökély. No, nem mintha nem melóztam volna már a hálószobából, ugyanis a világjárvány ideje alatt, meg előtte is, szabadúszóként írtam külföldieknek, amit jobbára otthonról végeztem. Ugyanis sohasem éreztem késztetést arra, pár kollégámtól eltérően, egy kávézóban fontoskodjak a laptopommal, hangosan felnevetve, ha netán eszembe jut egy-egy „szellemes” mondat, ami sajnos, csak az írójának szellemes.
Viszont a járvány ideje alatt egyedül éltem és nem voltak közvetlen kollégáim. A magam ura voltam – én szabtam meg, mikor dolgozom és mennyit. Nem voltak feladatok, amelyek elvégzésébe csak az után kezdhettem bele, miután valaki más már előkészítette a terepet. Nem is voltak bugyuta online tanácskozásaink, ahol mindenki gatyában vagy bugyiban ül a számítógép előtt, mert ugye, az a másik képernyőjén nem látszik.
Most csapatban dolgozom és itthon sem vagyok egymagam. Reggel arra ébredek, hogy a csapattársam hív, hogy az öreg kutyája amúgy is hulló szőrébe valami szurokszerű anyag keveredett, most viszi az állatorvoshoz, mert csavarja szegény állat bundáját, és jó lenne, ha átvenném azt a sürgős projektet, azokkal a félnótás belgrádi ügyfelekkel, akik, fővárosi pedigréjük ellenére, még mindig nem értik a cloud szerverek működését.
Persze, elvállalom. Kollegialitás mindenek előtt. Én barom…
Aztán otthon is helyt kell állnom. Az még hagyján, hogy a szomszéd három év után is még mindig ugyanazt a falat furkálja – minden héten legalább egyszer a kézifúrójával –, amelyet még a koronavírus ideje alatt kezdett lyukasztgatni, de elszoktam attól, hogy folyamatosan szóval tart valaki. A barátnőm. Vagy élettársam. Vagy már nem is tudom, őt kérdezzék.
A nap bármely szakában tudnom kell, hogy mit szeretnék enni, lesz-e szennyesem estig, milyen rendszerességgel kérek kávét, meg azt is délután ötre, hogy mennyire leszek fáradt a munkától.
Ha minden fenti kérdésre tudnám a választ, akkor valószínűleg sokkal összetettebb dolgokra is képes lennék, ami automatikusan azt jelentené, hogy üzlettulajdonos lennék, akinek az a munkája, hogy naponta felvegye a telefont ötször, abból háromszor azért hogy parancsoljon, kétszer pedig azért hogy szavatolja a lóvé áramlását.
Vagy nem tudom… Kora reggel van még, amikor ezeket a sorokat írom, talán még fel sem ébredtem rendesen, de ma a tészta meg a rizs között kell választanom, meg meg kell írnom egy jelentést, mert a kolléganőm gyerekének a feje beszorult valahogy a szekrény polcába.
Jó az otthoni meló…
