A denacionalizáció nagyobbára már Szerbiában is lezajlott. A II. világháborút követően a szülőktől elvett, majd a visszaszármaztatással ismét jogos tulajdonosukhoz került ingatlanok jelentős része azóta már gazdát cserélt, s ezen a téren csaknem teljesen lehiggadtak a kedélyek. Az egyházak azonban még mindig kénytelenek küzdeni igazukért. Vajon meddig tart még a felekezetek és az állam közötti egyenlőtlen küzdelem? Erre kerestünk választ Zentán.
A közmondással ellentétben, miszerint „szegény, mint a templom egere”, a zentai egyházközségek a II. világháborút követő kommunista rezsim által szorgalmazott államosítás előtt jelentős ingatlannal rendelkeztek. A termőterületet illetően legmódosabb a Jézus Szent Szíve egyházközség volt, hiszen kevés híján 110 katasztrális holdról volt kénytelen lemondani. Az illetékes bizottság 1946 február 8-i végzése értelmében azonban megtarthatott 17 holdat és 604 négyszögölet. Ennek az egyházközségnek – elvileg – akár két maximum is maradhatott volna, hiszen hozzá tartozott a Szent Antal-templom is. A döntés ellen ugyan Pécsi Béla akkori plébános fellebbezett, de nyilván ő sem hitt abban, hogy a hivatalos lamentálás eredményes lehet. A beadványát a felsőbb szerv, akárcsak majd minden más esetben, simán elvetette.
A földterületet illetően a római katolikus egyházközségek között a Szent István község következett. Tőle, legalábbis a zentai Történelmi Levéltárban talált dokumentumok szerint, 96 holdat vettek el, majd következett a tornyosi 36, a felsőhegyi 26 holddal, s végül (a már akkor is legszegényebb) Kis Szent Teréz egyházközség a nacionalizált 4 hold földjével.
Az összesített adatok szerint a zentai község területén működő plébániáktól 247 hold és 1165 négyszögöl termőterületet „potyázott el” az akkori hatalom.
Minden esetben, a magántulajdonú szántók esetében is, a bizottságok tagjainak nagyobb része jószerivel szajkózta az akkoriban oly divatos jelmondatot, miszerint „azé (legyen) a föld, aki megműveli”. Talán mondani sem kell, hogy az egyház esetében is vagy bérbe adták a tulajdonukban levő földeket, vagy pedig napszámosokkal dolgoztattak. Tehát nem ők művelték.
A zentai bizottság ülésén egyesek még a törvény által meghatározott 10 hektáros földmaximumot is „sajnálták” a papoktól. Andrija Senić például amellett kardoskodott, hogy csupán a temetőnek kellene az egyház tulajdonában maradni. A zentai községben ez 7 holdat tett ki.
Kétségbevonhatatlan tény, hogy annak idején Zentán is elsősorban a zsidók voltak a gazdagabbak. Sokukat jelentős vagyontól fosztotta meg a kommunista rendszer. Az ipar, a kereskedelem és a pénzpiac is jelentős részben az ő kezükben összpontosult. Ebből a tájékozatlan ember akár arra is következtethet, hogy esetenként busásan adakoztak az egyházuk javára. Nos, erről szó sincs. Az államosítás folyamán ugyanis kiderült, hogy a zentai zsidó egyházközösségnek mindössze 6 hold és 300 négyszögöl termőterület a vagyona. Persze ezt is elvették tőle az utolsó barázdáig.
Akkoriban nem kapott a jelenlegihez hasonlóan nagy teret a nacionalizmus, tehát ha valaki fel is vetette volna, hogy az államosítási törvény csak a nem szerb lakosság egyházát sújtja, a következő adatok megcáfolnának egy ilyen állítást. A nacionalizálás nagy vesztese ugyanis éppen a szerb pravoszláv egyház volt. Egy fellebbezésből ugyanis kiderül, hogy kereken 120 hold földjük bánta a rendszerváltást. És még számos épület. De az elvett építményekről később.
Erkölcsileg is leginkább őket sújtotta az államosítás, hiszen annak idején Pavle Vujić alapítványként 78 hold és 2 négyszögöl termőterületet ajándékozott a zentai szerb pravoszláv egyháznak, s ebből csupán a kötelező 10 hektár marad a parókia tulajdonában. Pedig az egykori ajándékozó földbirtokos nyilván kiköthette, hogy az alapítvány jövedelmét hogyan szabad használni. Legalábbis erre lehet következtetni a fellebbezésből, amelyből kiderül, hogy évek során nem kevesebb, mint 51 fiatalt iskoláztattak.
(A holnapi számunkban: A „nagylelkű” hatalom)
