A denacionalizáció nagyobbára már Szerbiában is lezajlott. A II. világháborút követ ő en a szülőkt ő l elvett, majd a visszaszármaztatással ismét jogos tulajdonosukhoz került ingatlanok jelent ő s része azóta már gazdát cserélt, s ezen a téren csaknem teljesen lehiggadtak a kedélyek. Az egyházak azonban még mindig kénytelenek küzdeni igazukért. Vajon meddig tart még a felekezetek és az állam közötti egyenl ő tlen küzdelem? Erre kerestünk választ Zentán.
A nacionalizált épületek számát, nagyságát és értékét illetően elsősorban a szerb pravoszláv egyházra járt rá a rúd. Tény, hogy ők és a többi egyházközség is teljes tizenhárom éven keresztül reménykedhettek, hogy tulajdonukban maradnak az épületek, de az állam akkoriban elsősorban a földekre igyekezett rátenni a kezét, mert azt gyorsan ki lehetett osztani a föld nélküli embereknek, s ezzel jelentős népszerűségre szert tenni. A házak csak 1958–59-ben kerültek sorra.
Abban az időben a pravoszláv egyház Zentán nem kevesebb, mint 11 objektummal rendelkezett. Nem voltak ezek paloták, de minden bizonnyal vagy szép hasznot hoztak az egyházközségnek, vagy pedig számos embernek segítettek, hogy olcsón, esetleg bérmentve tető kerüljön a fejük fölé. A Stevan Sremac u. 6-os szám alatt ugyanis két nagy és két kisebb lakás volt. Az utóbbiban két helyiséget a parókia irodaként használt. Tulajdonában volt azonban az egykori Fehér Hajó vendéglő (helyére épült a Társadalmi Könyvviteli Szolgálat – az SDK), a szerb olvasókör, a Vuk Karadžić utca 4-es szám alatt egy kis lakás, a későbbi kombinát épülete és egy kisebb lakás, az Ivan Milutinović utca 12-es szám alatti házban két kisebb lakás, a Lenin utca 2-es szám alá az államosítást követően a Szocialista Szövetség szervezete költözött, míg a földszinten egy kisebb lakás is volt. Ezenkívül a Vágóhíd utcában, a szerb iskolánál, a Stevan Sremac utca 1-es száma alatt és a Tito marsall tér 16-os szám alatt levő épület is egykor a zentai szerb pravoszláv egyház tulajdona volt. Ebből vajmi keveset tarthatott meg az egyház, s ma már meglehetősen nehéz lenne eredeti állapotában visszajuttatni jogos tulajdonosának.
Annak ellenére, hogy Zenta kétségkívül legimpozánsabb egyházi építménye a Jézus szent szíve templom, nem ez az egyházközség rendelkezett a legtöbb épített ingatlannal, hanem a Szent István-kápolna. Csupán a ma is létező kétszintes épületben több mint 1600 négyzetméter volt a tulajdonában. Ebből több részt bérbe adott. Az idősebbek minden bizonnyal emlékeznek még arra, hogy ott volt az Udarnik nyomda és a földszinten egy borbélyműhely is. Azt is tudjuk, hogy a másik szárnyat a múzeum kapta meg, s azóta is itt tekinthetők meg a város és környéke múltjának értékes régészeti tárgyai.
Az 1958-ban bekövetkezett államosítás után a templom és az emeleten a parókia maradt eredeti tulajdonosánál. A többit azzal az indokkal vették el, hogy nem szükséges az egyház tevékenységéhez (ami igaz is), tehát a papok – úgymond – hasznot húztak belőle.
A többi egyházközség közül legtöbb „dolga” a Jézus szent szíve parókának volt. Az 51 négyzetméter lakóterületű temetőcsőszházat ugyan nem vették el, hanem 50 évre, 61200 dináros térítés ellenében bérbe vette az állam. A sorozatos fellebbezések és jogi csűrések-csavarások eredményeként 1959-ben visszaadták.
A Szent Antal- és a Kis Szent Teréz-templomhoz tartozó épületrész nem igazán érdekelte az államot, s azzal az indoklással, hogy ott minden helyiség valamilyen formában az egyház működéséhez szükséges, nem tette rá a kezét.
Kutatásunk során sokkal többet szerettünk volna megtudni a zentai zsidó egyházközösség vagyonáról, de a történelmi levéltárban semmilyen nyomra nem akadtunk. Arra azonban sokan emlékezhetnek, hogy a valamikori nagy zsinagóga épülete még ma is áll és a Partizannak ad helyet. A kis zsinagóga a hetvenes évek elején létezett ugyan, de igencsak romos állapotban. Legutolsó „lakói” az akkor országos bajnokságot is nyert birkózók voltak. Sokáig kényszerből ebben a kívül-belül vakolatát hullajtó épületben készültek a nagy meccsekre. Végül a kis zsinagóga is eltűnt, s helyére épültek az orvosi rendelők. Szerencsére nem nyomtalanul, mert a gyermekgyógyászati rendelő előtt emléktábla bizonyítja, hogy valamikor itt héberül is imádkoztak az emberek.
KI MIT KAP VISSZA?
Érdekes és nem kevésbé tanulságos lesz figyelemmel kísérni a hamarosan bekövetkező visszaszármaztatási folyamatot, hiszen viszonylag komoly értékekről van szó, és annak ellenére, hogy a jelenlegi hatalom prominens tagjai előszeretettel mutatkoznak a templomban és a tévékamerák kereszttüzében ájtatoskodnak, aligha hihető, hogy expressz megoldást találnak az egyházi tulajdonú ingatlan visszaadására, vagy ahol ez már nem lehetséges, a kártalanításra. Az épületek nagyobb részének ugyanis gyökeresen megváltozott a rendeltetése, s minden bizonnyal az egyháznak sincs már rájuk szüksége, legalábbis ilyen állapotban. Marad tehát a pénzbeli pótlás. Ismerve azonban az államot, nagyon nehezen szánja rá magát, hogy igen mélyen a zsebébe nyúljon és végre úgy helyére rakja a dolgokat, ahogyan azt egy felelős államvezetéstől elvárná az ember.
