A mai, rohanó világunkban a fiatalok számára teljesen normálisnak számít Zenta valamelyik diszkójában átbulizni a szombat estéket, egy-két sört meginni, vagy éppen a kelleténél több ital fogyasztásával elfeledni a hétköznapok egyhangúságát. Sokak számára elképzelhetetlen lenne olyan szórakozóhelyen kikapcsolódni, ahol tilos az alkoholos ital fogyasztása, s ahonnan az iskolában szerzett rossz jegyek, illetve az oda nem illő viselkedés miatt ideiglenesen ki is tilthatják őket. Márpedig a zentai Népi Technika alagsorában 43 évvel ezelőtt megnyílt, első pincediszkó épp ilyen szórakozóhely volt, amelyet a mai napig legendák öveznek, s amely egyfajta forradalmat indított el a Tisza-parti városban.
Pénteken este a zentai Mojo Clubban e szórakozóhelynek s a zentai diszkóláz kitörésének 43. évfordulójáról emlékeznek meg nosztalgiaest keretében. Arról, hogy több mint négy évtizeddel ezelőtt miképpen is változtak meg gyökeresen a zentaiak szórakozási lehetőségei Kovács Károly–Vucskó, az első pincediszkó egyik lemezlovasa, Tari László helytörténeti kutató és Lučić Viktor, a Mojo Club tulajdonosa, a diszkó egykori törzsvendégei meséltek lapunknak.
A hatvanas évek végén a Népi Technika a fénykorát élte. A rádióamatőrökön, a felderítőkön és a többi szekció munkáján kívül a zentai fiatalok előszeretettel szerveztek születésnapi zsúrokat a Népi Technika nagytermében, s egyre több ilyen bulin csendült fel az akkor újnak s forradalminak számító diszkó-, pop- és rockzene – kezdte a mesélést Tari László. Az egyik ilyen buli alkalmával javasolta a felszerelést biztosító Lukács Dezső, a Népi Technika titkára, hogy tegyék rendbe az épület alagsorát, hogy ott szervezzék meg az ünnepléseket. Amikor viszont meglátták, hogy mekkora terem áll a rendelkezésükre, eldöntötték, hogy a születésnapokon kívül diszkóesteket is szerveznek a helyiségben. Az elsőt 1969 szilveszter estéjén tartották meg a felújított pincehelyiségben.
Ebben az időben élő zenei kísérettel szervezett táncesteken, bálokon kapcsolódhattak ki és ismerkedhettek a fiatalok, így a nyugati diszkózenét, illetve pop- és rockzenét kedvelő fiatalok kitörő lelkesedéssel fogadták a diszkó megnyitását, amely az egykori Jugoszlávia területén is egyike volt az első ilyen szórakozóhelyeknek.
A fiatalok szülei már nem örültek annyira a számukra idegen szórakozási lehetőségnek. Kovács Károly megjegyezte, hogy a szülőknek elég rossz hírforrásaik lehettek arról, hogy mi is történik a pincediszkóban, s nem nagyon engedték ide a gyermekeiket, mivel azt híresztelték, hogy itt a fiatalok meztelenül táncolnak.
– Semmi nem történt ott, amit az én gyermekemnek nem engedélyeznék – jegyezte meg Lučić Viktor is, aki 1970-ben kezdett el a szórakozóhelyre járni, s nemcsak törzsvendégként volt jelen: nagy megtiszteltetés volt számára, amikor a rögtönzött bárpult mögött az üdítőket árusíthatta, de a legnagyobb mégis az volt, amikor a Népi Technika titkára megengedte, hogy a vasárnapi buli után ő takaríthassa fel a pincehelyiséget.
– Hétfőn, amikor elmentem a gimibe, s elmeséltem, hogy mi történt, osztálytársaim úgy néztek rám, mint egy kisistenre – mesélte Viktor, s valójában ő is így érezte magát, mivel nagy dolognak tartotta azt, hogy a Dezső felfigyelt rá, mert akik rosszul viselkedtek, azokat két-három hónapra is kitiltotta, de ugyanígy járt el azokkal szemben is, akikről megtudta, hogy rossz osztályzatot kaptak az iskolában.
– A pincében a dohányzás szigorúan szabályozva volt: csak az utolsó boltív alatt engedélyezték, s alkoholos italt sem szolgáltak fel – mesélte a helytörténeti kutató. A fiatalok szombaton hajnal két óráig, vasárnap pedig éjfélig bulizhattak, azzal, hogy délután négytől este nyolcig úgynevezett dedós-diszkót is szerveztek a legfiatalabb korosztály számára.
Tari szerint valójában nem is volt kifejezett nyitvatartási idő, nonprofit szervezetként indult el a diszkó, de tagsági díjat kellett fizetni, a belépőjegyekből szerzett pénzt pedig takarításra és hanglemezek vásárlására fordították.
– Nem volt semmilyen anyagi vonzata, s ez volt benne a legszebb. Mindent amatőr alapon, óriási lelkesedéssel csináltunk – kapcsolódott be Kovács Károly a beszélgetésbe, aki 1970-től stúdiósként, vagyis lemezlovasként tevékenykedett a klubban, s aki úgy kezdte diszkós pályafutását, hogy ideiglenesen kitiltották a szórakozóhelyről.
– Társaimmal be akartunk csempészni egy liter pálinkát, Dezső viszont elkapott minket, elvette az italt, és három hónapra kitiltott – mesélte nevetve Károly. Ő viszont annyira szerette a zenét, hogy szombat este elment a diszkó elé, és a ventilátor számára kialakított résnél hallgatta a szerzeményeket.
– Dezső valószínűleg megsajnálhatott, s behívott. Azzal a feltétellel törölte a büntetésemet, hogy el kell kezdeni dolgozni a stúdióban.
Akkor még természetesen hírét sem lehetett hallani az internetnek, így a zeneanyagok letöltésének sem. A legújabb és legnépszerűbb előadók nagylemezeit Angliából vagy másik nyugat-európai országból szerezték be, másrészt pedig a klub stúdiósai a városháza tornyában az óra alatt egy rádió és egy magnó segítségével „pecázták” a szerzeményeket.
– Megtörtént, hogy havonta sikerült egy-két slágert elkapnunk a Belgrádi Rádió Veče uz radio elnevezésű legendás könnyűzenei műsorából – mesélte Károly.
– A stúdió technikai felszereltsége csúcskategóriának számított akkoriban. Volt egy Uher magnójuk, amit akkoriban az egyik legjobb riportermagnóként tartottak számon a világon, de a későbbiekben Lukács Dezső beszerzett még két Revox stúdiómagnót s egy Dual lemezjátszót is. A zentai rádióamatőrök pedig tervrajz alapján elkészítettek egy 24 kanálisos keverőt s egy erősítőt is – mesélte Tari, Károly pedig megjegyezte, hogy Nikola Karaklajić, a már említett belgrádi rádióműsor nem kevésbé legendás műsorvezetője is elsősorban azért utazott Zentára, hogy a technikai felszerelésüket megcsodálja.
Egyszóval nem mindennapi hely lehetett az első pincediszkó, ami 1974-ig működött. Ezt követően a Kioszkban szervezték meg a diszkóesteket, a későbbiekben pedig megnyitotta kapuit a hídnál lévő pincediszkó is, de ez már egy másik történet. Ezzel szemben az első zentai diszkó szellemisége bizonyos tekintetben továbbra is fellelhető, ahogyan Viktor a beszélgetésünk végén megjegyezte: lényegében a Mojo Club gyökerei is az első pincediszkóból erednek, ahol az idősebbek azonnal felkarolták a fiatalabbakat, s mindenki érezte az ott uralkodó családi hangulatot. Ennek a szórakozóhelynek a szellemiségét igyekezett átültetni a Mojo Clubba is.
