Nézd má’, ez meg hogy eszik! – mondta egy hét év körüli kislány félhangosan egy másiknak, és gúnyosan felkacagott.
Gyönyörű, napsütéses délután volt mögöttünk, amit a játszótéren töltöttünk, hazafelé megálltunk fagyit venni. A kicsi üres tölcsért eszegetett a babakocsiban, a nagyobb csokifagyit kért csokiöntettel. Ahogy az egy két és fél évestől várható, a fele a ruháján landolt, a többit meg maszatos arccal nyalogatta vidáman. Ragacsos kézzel, csupa csokisan, de boldogan sétált mellettem hazafelé, amikor a fönti megjegyzés elhangzott.
Az ősi ösztön ilyenkor azt diktálja, hogy anyatigrisként vessem magam rá, akárki is legyen az, aki bántani meri a gyerekemet. De nem az őskorban élünk, érző emberi lények vagyunk, akik megpróbálnak társadalomban, sőt mi több: közösségben élni, így hát minden hidegvéremet megőrizve hátrafordultam.
A két kislány zavartan ugyan, de állta a pillantásomat. A velük lévő felnőtt csak tétován és szótlanul várta a reakciómat, nem tűnt érdekeltnek abban, hogy elmagyarázza a gyerekeinek, miért eszik maszatosan egy két-három év körüli kisgyerek.
– Azért eszik így, mert még nagyon kicsi. Ha nagyobb lesz, ő is olyan szépen fog enni, mint ti – mosolyogtam a lányokra.
Aztán mi erre, ők arra.
Egy gyerek nyilván hibázik, és nem várható el tőle, hogy mindig mindenkiről tisztelettel beszéljen, vagy hogy tudja, mi illik, és mi nem. De a felnőtteknek az a dolguk, hogy példát mutassanak nekik, legyenek akár két és fél, akár hétévesek.
Nyitókép: A boldog gyermek maszatos (Pixabay illusztráció))
