A második világháború bő hetven évvel a befejeződése után is jelentős ihletforrás a filmkészítők számára. Az utóbbi években számos olyan film készült világszerte, amely valamilyen téren megpróbált újat mondani a második világégés alatt történtekről: sajátos szemszögből közelítve a témához, kevésbé közismert mozzanatot helyezve a cselekmény középpontjába, a háború alatt és az utána következő időszakban játszódó események emberközeli feldolgozása által igyekezve segíteni a szembenézést az emberiség eddigi legnagyobb fegyveres pusztításával, olykor megkísérelve tevékenyen hozzájárulni az adott társadalom szembesüléséhez egy zavaros időszak okozta traumákkal. A teljesség igénye nélkül említsünk meg közülük néhányat.
Nemes Jeles László Saul fia című alkotása a náci koncentrációs táborokban a foglyokból összeálló Sonderkommando működésébe nyújt bepillantást; Cate Shortland Lore című műve letartóztatott náci szülők öt kiskorú gyermekének a bolyongását és szülei bűneivel való szembesülését dolgozza fel a legyőzött Németországban; Martin Zandvliet dán–német koprodukcióban készült A homok alatt című munkája egy csapat fiatal német katonát helyez a középpontba, akik azt a feladatot kapják, hogy puszta kézzel ássanak ki kétmillió taposóaknát; Christopher Nolan Dunkirk című filmje egy mentőakció elmesélésével, életszerű látványvilággal idézi meg a háború borzalmait; míg Török Ferenc 1945 című alkotása egy magyarországi faluról szól, ahová közvetlenül a háború befejezése után két zsidó férfi érkezik, puszta jelenlétükkel alapjaiban zavarva meg a település bejáródott működését.
A felsorolt filmek sorába tartozik Anne Fontaine lengyel–francia koprodukcióban készült Ártatlanok (Les innocentes) című drámája is. A történet 1945 decemberében játszódik Lengyelországban. Egy apácazárda fiatal nővére felkeresi a koncentrációs táborok túlélőit gyógyító francia Vöröskeresztet, hogy segítséget kérjen. Az apáca kérését egyedül a hozzá hasonlóan fiatal Mathilde egészségügyi nővér hallgatja meg. A francia nő műszak után a zárdába megy, ahol mintegy tíz apáca és novícius előrehaladott terhességével szembesül. A szűkszavú rendfőnöknőtől annyit tud meg, hogy a szovjet katonák erőszakoskodtak velük. Mathilde azonnal orvost hívatna, és jelentené az esetet a hatóságoknál, ám ez több okból kifolyólag is lehetetlen: az apácák egyrészt nem bíznak az új rezsimben, a háború vége számukra nem a félelem végét jelenti, másrészt pedig titkolják az esetet, mert ha kitudódik a dolog, bezárják a zárdát, és a lányok szégyen tárgya lesznek. Ami tovább nehezíti a segítségnyújtást az apácáknak, az a fogadalmuk, miszerint senki előtt sem fedhetik fel a testüket, és senki sem érintheti meg őket.
A film érzékletesen ábrázolja a zárdában zajló életet, amit a közös ima, az együttes étkezés, a napi teendők elvégzése és a közösen eltöltött szabadidős tevékenység tesz ki, a cselekmény hátterében pedig hűen láttatja a korabeli Lengyelországban uralkodó állapotokat, amit a szovjet katonák önkényeskedése, az általános nélkülözés és az utcán gubbasztó árvák jelenléte határoz meg. A társadalmi viszonyok érzékeltetésén túl az Ártatlanok legnagyobb erőssége a hittel kapcsolatos kérdések felvetésében rejlik. Mi a helyes, és mi a helytelen? Jó esetben könnyedén megválaszoljuk ezt a kérdést, de az élet olykor olyan helyzeteket teremt, amelyekben meggyőződéseink és tapasztalataink szembekerülnek egymással. A filmbeli apácák hite és állapotossága összeegyezhetetlen egymással, főképp, ha abból indulunk ki, hogy a terhességhez vezető szörnyűségek csakis azért történhettek meg velük, mert Isten így akarta. És ha már megtörténhettek, hogyan lehet értelmezni az isteni gondviselést? És mi legyen a megszületendő csecsemőkkel? Miképpen lehetséges kibékíteni a vallási hitet az azt szolgáló földi érdekkel? Lehetséges-e egy bűn következményét helyrehozni egy másik bűn elkövetésével?
A film nem szűkölködik a hittel kapcsolatos érdembeli kérdések felvetésében. Ezen a téren a legizgalmasabbak a kommunista meggyőződésű szülőkkel rendelkező Mathilde és a zárda lakói többségével ellentétben világi előélettel rendelkező Maria nővér beszélgetései. Bár különböző közegből érkeznek, és különböző nézeteket vallanak, mindketten nyitottak a másik irányában és a tapasztaltak alapján készek átértékelni korábbi meggyőződéseiket, bizonyítván, hogy az emberiesség képes áthidalni az ideológiai különbségeket. A háború után ébredő új remény képviselői ők, szemben a zárda rendfőnökével és a zsidó származású francia orvossal, akiket a háború irtózata mindörökre megkeserít – kit-kit a maga módján.
A háború utáni Lengyelországról, a Vöröskeresztben működő körülményekről, a kolostorról és a téli tájról készült képek egyaránt magával ragadóak, Lou de Laâge Mathilde, Agata Buzek pedig Maria szerepében egyformán jó alakítást nyújtanak, a rendezőnő pedig mindvégig fenntartva a feszültséget vezeti végig az izgalmas történetet a problémamegoldó ötlet felmerüléséig. Ha valamit felróhatunk a filmnek, az a kissé idillikusra sikeredett lezárás. A Három hónappal később felirattal kezdődő zárósor lényegében semmit sem ad hozzá a történethez, és az addig látottakhoz képest nehezen hihető végkifejletet sugall. Bár nem kizárt, hogy a befejezéssel csupán Maria nővér hitről alkotott meglátását akarta érzékeltetni a rendezőnő, az apáca szerint ugyanis a hit huszonnégy óra kétely és egy perc remény.
Rendező: Anne Fontaine. Forgatókönyvíró: Sabrina B. Karine, Alice Vial, Pascal Bonitzer. Producer: Eric Altmayer, Nicolas Altmayer. Operatőr: Caroline Champetier. Vágó: Annette Dutertre. Zene: Grégoire Hetzel. Szereplők: Lou de Laâge, Agata Buzek, Agata Kulesza, Vincent Macaigne, Joanna Kulig, Anna Próchniak, Katarzyna Dabrowska. 115 perc. 2016. Lengyelország, Franciaország.
