A ház, a járda, az utca, a város. A folyók, az erdők, a puszták, a hegyek.
A házban, ahol virradatkor megszólal a kakas, a járdán, ahol bukdácsoló járásokat kísér óvó tekintet, az utcán, ahol csókok titkos emléke úszik, a városban, ahol az eső tisztára mossa a háztetőket és a templomtorony utat mutat az érkezőnek. Az az otthon.
A folyók, amik átölelik a tájat, az erdők, amik biztonságot adnak a bujdosónak. A puszták fényes csöndjükkel, a hegyek büszke tartásukkal. 283 ezer négyzetkilométernyi terület. Ez a haza.
Összetartozik tájban és lélekben. Szerződés nem bonthatja meg az egységet, ami ezer szállal fonódik egybe.
1920. június 4-én a Versailles melletti Nagy-Trianon palotában aláírták a békediktátumot, amelynek értelmében a vesztes központi hatalmak oldalán részt vevő Magyar Királyság területének mintegy kétharmadát elcsatolták.
Ez a történelmi tény.
A családi, népi, nemzeti hagyomány azonban valami más. Gyerekek, akik járni tanulnak, meséket hallgatnak, iskolába mennek, felnőnek, szeretnek, örülnek, sírnak, magyarul beszélnek és magyarul élnek. Hegyeken túl, erdőkön innen, puszták éjszakáiban és „folyók fölött” összetartozunk. És még mondhatjuk a költővel együtt: „de nagyapám háza bizton áll még / s éveimből, e fojtó romokból / hogy révébe meneküljek, vár még.”
