Erdő mellett jó lakni!

Az ENSZ Közgyűlése 2012-ben március 21-ét az erdők nemzetközi napjává nyilvánította. Az erdők világnapja arra hívja fel a figyelmet, hogy az erdők megőrzése az egész világon az egészségünk és társadalmi jólétünk alapját jelenti. Az erdőkkel egy egészségesebb és jobb világot teremtünk saját magunk és az utánunk következő generációk számára.

Amikor észak felé vesszük az irányt, a magyar határt átlépve egészen másmilyen táj fogad bennünket. Ugyanolyan, vagy hasonló sík vidékre érkezünk, hiszen a Kárpát-medencében vagyunk, de mégis más benyomást tesz az utazóra a táj összképe, amikor úton-útfélen kisebb-nagyobb erdőfoltok, ligetek, fasorok, bokrosok tűnnek fel egymás után közel. Északi szomszédunk, az anyaország területének csaknem az egynegyedét borítják különböző rangú és minőségű erdők. A hivatalos statisztika szerint Magyarország területének 22 százaléka erdő, ami 2 millió hektár élő erdőt jelent.

Amennyiben még távolabbi északi országba utazunk, ott aztán van mit látni, erdőre erdő következik. A skandináv országok közül, de az EU-t szemlélve is a legtöbb erdővel a finn nyelvrokonaink büszkélkedhetnek. Finnország nemcsak az ezer tó országa, hanem az erdők országa is, területének kétharmadát borítják erdők. A finnek valóban tiszta és jó levegőt szívhatnak, még a nagyobb városok levegője is sokkal tisztább, mint szűkebb pátriánkban egy kisebb városé.

A volt Jugoszlávia utódállamai közül Szlovénia hegyes, völgyes tájait borítja még közel 60 százalékban erdő. A mi kis Vajdaságunk nem versenyezhet a hegyvidékkel. Itt a síkságon terem a kenyérnek való, ott a hegyekben meg a bútornak való és épületfa. Kell a gabona. A kukoricának és a búzamezőknek meg hely kell. De az mégiscsak lesújtó adat, hogy tartományunk alig 6–7 százalékát borítja valamilyen erdő. Azért valamilyen, mert a mezőgazdaság, az emberi tevékenység megannyi formája teret igényel, minden talpalatnyi területen történt már valamilyen szintű emberi beavatkozás, beleértve a természetvédelmi, természetközeli területeket is.

ELTŰNTEK A FASOROK

Vajdaságban nincs vagy alig akad érintetlen természetes erdő. A Fruška gora Nemzeti Park erdőinek egy részében, a szigorúan védett – legalábbis papíron – első zónában vannak olyan területek, amelyeken erdészeti tevékenységet nem végeznek. Az öreg, kidőlt, természetes halált halt fákat otthagyják elkorhadni a talajon heverve. A természet majd teszi a dolgát. Egy korhadó farönk a baktériumoktól kezdve a mikro- és makrogombákon keresztül a rovarokig és rágcsálókig az élet ezernyi formájának otthona.

A természetvédelmi területek aktív kezelésére kevés pénzt fordít az állam. A polgárok – tisztelet a kivételnek – öntudatával pedig bajok vannak. Csak ki kell menni május elseje után a természetbe és lépten-nyomon a tűzrakás, a facsonkítás, a szemetelés nyomaival találkozhatunk. A hétvégi vagy ünnepi kikapcsolódás, a piknik árulkodó nyomai a két lábon járó „civilizált” főemlőst minősítik. Azt a keveset, ami még megmaradt a természetből, azt sem becsüljük meg eléggé.

Még a korábban létezett erdővédő fasorokat is kivágták. Szülőfalum, Felsőhegy és Bogaras között kilométereken át a műút és az aszfalt melletti nyári utat több sorban fák szegélyezték. Mára mutatóba is alig akad egy-egy csenevész fa az egykori dupla fasorból. A gazdák már a nyári utat szántják, a szélvédő fasor a múlté.

Hasonló látvány fogadja a Bácsföldvárról Temerinbe közlekedőket is. Az út menti, tíz métert meghaladó füves, fás bokros erdősávot lelkiismeret-furdalás nélkül kiirtották és vígan szántanak az aszfaltig. Ez a széles többszörös fasor nem csak szélvédőként szolgált, az akácfákon, a bokrokban madarak fészkeltek, gazdag rovarvilág és kisemlősök élőhelye volt. Egy igazi zöld folyosó, amilyenekre nagy szükség lenne ma is a fragmentálódott, feldarabolt, egyre beszűkülő természetközeli élőhelyek, életközösségek összekapcsolására.

ERDŐ NÉLKÜL NINCS ESŐ

A Kárpát-medencét a történelem során az áradások töltötték fel talajvízzel, az árterekről lassan talajba szivárgó víz segítségével. A folyókat szűk gátak közé szorítottuk, a tavaszi nagy vizek hamar leszaladnak, a talajvíz feltöltése elmarad. Újabban évente mintegy 50 mm-rel csökken a csapadék átlagmennyisége, miközben az átlaghőmérséklet nő és egyre forróbb aszályokkal párosul. Az évenkénti nedvességvesztés hamar elérheti azt a pontot, amikor már nem csak a mezőgazdasági kultúrák száradnak ki, de a természetes erdők számára sem lesz elég nedvesség a talajban.

A rómaiak megérkezéséig a Kárpát-medencét dús erdők, időszakos felszíni vizek borították, amelyek kiegyensúlyozott párolgást és klímát biztosítottak. Az összefüggő erdőségek a tengerekről ezer kilométerekre képesek a nedvességet bevezetni a szárazföld belsejébe, ezt nevezik esőfolyosónak. Az erdőirtásokkal az esőfolyosó bezárul és elkezd kiszáradni a kontinens belseje. Ugyanez történik kisebb léptékben is, akár egy 5 hektáros tarvágás is képes átalakítani egy terület vízháztartását.

A manapság erdőtelepítésnek hívott „fabányák”, a nyárfaültetvények szabályos sor és tőtávjai, szigetszerű elhelyezkedésük nem működik esőfolyosóként, a szél ugyanis átfúj az ilyen ültetvényeken, gyors párolgást okozva, ellentétben a zárt erdőkkel. Ha eltűnik az esőfolyosó hatása, a szélirányban mögötte álló terület kiszárad. Ez megmagyarázza, hogy a Kárpát-medence nyugati területei, Magyarországon a Dunántúl, miért kapja a legtöbb csapadékot, ahol még zárt, összefüggő erdők találhatóak. Ezért nem jutnak el az esőfelhők hozzánk, a Tisza mentére. Az esőfolyosók létrehozása tájléptékű átalakításokat igényelne, amire ma kevés az esély.

Az erdők mély gyökerei hozzáférnek a mélyebb talajvizekhez is, ezzel a száraz időszakokban is képesek párolgást és hűtő hatást biztosítani, szemben a sekély gyökerű kultúrákkal fedett területekkel. A felszíni vizek lecsapolásával és ősállapotú erdők kiirtásával megszűnt a csapadékkiegyenlítő hatás. A csupaszra művelt talajfelszínről gyorsan elpárolog a nedvesség, utána már csak a por marad.

Vajdaságban mintegy 140 ezer hektárnyi területet borít erdő, ami tartományunk mindössze 6,4 százaléka. Legalább 170 ezer hektárnyi új erdőre lenne szüksége, ami egy 17 kilométer széles és 100 kilométer hosszú övezetnek felelne meg, vagyis nagyjából, mint az Újvidék és Szabadka közti táv – állapították meg a verseci Stanište Ökológiai Központ munkatársai.