Járdaedzett hullámlovasok

„Francia Miloš, Fasiszta Boško és Füllentő Milica” – ekképpen „népszerűsítik” a „kreatív” politikai ellenlábasok a gyalogjárdákon és plakátokon országszerte a tavalyi választásokon még önállóan induló jobboldali parlamenti pártok vezetőit, akik a koszovói kérdés normalizálásának új, a rendezéshez egyre közelebb kerülő fejezete ellen tiltakozva kovácsolódtak össze. A „koszovói rege” aktuális történései által megnyitott résre eddig a jobboldali ellenzék reagált a leggyorsabban és a legvilágosabb retorikával. Ez részben kézenfekvő, hiszen a politikai spektrum különböző szegmenseiből politizáló tömörülések közül egyébként is ezek definiálták a legegyértelműbben pártprofiljukat, mindemellett számításuk szerint ez az a hullám, amelynek meglovaglása kifizetődő számukra. Míg az úgynevezett demokratikus ellenzék – leszámítva a jobboldalhoz képest értelemszerűen más szempontokat hangsúlyozó, ám ugyancsak sallangmentesen fogalmazó Szabad polgárok mozgalmát – álláspontja nem határolható el élesen a hatalmi pártok szemléletétől – „Szerbia célja az európai uniós integráció, fontosak az uniós beruházások, támogatjuk a kapcsolatok normalizálását, ám sem de facto, sem de iure nem ismerjük el Koszovó államiságát” –, addig az Új Szerbiai Demokrata Párt, az Eskütevők Szerb Pártja, a Dveri Szerb Mozgalom és a Szerbiai Királyság Megújhodási Mozgalom megalakította úgynevezett államalapító ellenzéki blokk autentikus véleményt fogalmazott meg. Az említett csoportosulás egyelőre semmilyen megállapodásra nem bólintana rá, mivel elképzelhetőnek tartja, hogy a nemzetközi színtéren valóban bekövetkezik a hatalmi erőviszonyok immár hosszú ideje emlegetett átrendeződése, ennek folyományaként pedig a jelenleg a megmondó szerepében tetszelgő nagyhatalmak nem veszélyeztethetnék a „kicsik” szuverenitását és szabad döntéshozatali jogát.

A jobboldali blokk – ennek pártjai a tavalyi választásokon a szavazatok 13,28 százalékát szerezték meg – február közepe óta Nemet a kapitulációra jelmondattal járja az országot és tájékoztatja rendezvényein a polgárokat a koszovói kérdéssel kapcsolatos meglátásairól. A koszovói szerbek 2004-es üldöztetése évfordulójának alkalmából Belgrádban nagygyűlést, míg a NATO-bombázás kezdete évfordulóján a fővárosban és egyéb településeken egyórás tüntetést szerveztek. Aleksandar Vučić államelnököt kikiáltották hazaárulónak, és lemondását, valamint a rendkívüli választások kiírását követelik a hatalom minden szintjén, azzal az érveléssel, hogy a hatalmi pártok tavaly nem foglalták választási programjukba „Koszovó elszakítását”, vagyis nem erre kaptak felhatalmazást a választópolgároktól – a blokk Belgrád és Pristina februári szóbeli megállapodására és az ezt kiegészítő márciusi implementációs függelékre Koszovó államisága elismeréseként tekint.

Az elmúlt években nemcsak a különböző szélsőjobbos szervezetekre, hanem az ezeknél szalonképesebb jobboldali ellenzéki pártokra is rásütötték a „Vučić csatlósai” bélyeget, mondva, hogy ezek azt hivatottak szemléltetni a nyugati partnerekkel, hogy „mindig lehet rosszabb”. Ha figyelembe vesszük, hogy az SZHP állítólag ugyanannyira óhajtja a rendkívüli választásokat, mint a jobboldali ellenzék – ám jelen helyzetben hátrányos lenne nyíltan agitálnia e mellett –, akár hitelt érdemlőként is tekinthetnénk az állításokra, hogy a „patriótákat” ismét szócsőként használják fel. Ugyanakkor mivel a demokratikus ellenzék semmivel sem kevésbé hangosan követeli a rendkívüli választásokat – Dragan Đilas már szinte biztos abban, hogy ezeket év végén tartják meg –, ebben a konkrét esetben ez nem valószínű – hacsak nem dupla megtévesztésről van szó. Ha esetleg korábban valóban a haladók kezére is játszottak, megtörténhet, hogy jelen helyzetben csakugyan, és kizárólag saját érvényesülési lehetőségük felismerése mozgatja ezeket a pártokat.

A

jobboldali rendezvények tömegességével kapcsolatos becslések eltérőek. A hatalomhoz közel álló média szerint a március 17-én megtartott nagygyűlésen néhány ezer ember vett részt, a Dveri szerint legalább 50 ezren – sokak Belgrádba utazását a közlekedési rendőrség akadályozta meg Szerbia-szerte –, míg a független elemzők egyike szerint ez volt az utóbbi ötven év egyik legtömegesebb tiltakozása. Több olyan elemző is van, aki szerint nem érdemes a környezetvédelmi tüntetésekhez hasonló tömegességre számítani, hiszen az említettet egy, a természetre leselkedő veszéllyel kapcsolatos, egyik napról a másikra közzétett állítás generált – így ezek a tüntetések villámháborúnak minősülnek. Ehhez képest Koszovó vonatkozásában a generációkon való átívelés bizonyos szintű fásultságot eredményezett, ezért nem valószínű, hogy kritikus tömeg vonulna az utcákra – még akkor sem, ha az aktuális felmérések szerint a többség elfogadhatatlannak tartja Koszovó államiságának elismerését a gyors uniós csatlakozásért cserébe. Más meglátások szerint a „Szerbia nem veszítheti el azt, amit egyszer már elveszített” álláspontot határozottan elutasító jobboldali ellenzéknek nem lenne szabad kisajátítania a koszovói kérdést – vagy a polgároknak nem lenne szabad kizárólag jobboldaliként megélniük a tüntetéseket –, hiszen az Alkotmánnyal és az egyéb fundamentális értékekkel kapcsolatos aggályokra való tekintettel ez a téma ideológiától függetlenül érintheti és érdekelheti a polgárokat – hasonlóan a környezetvédelemhez, amit csak a fogalomzavarban szenvedők definiálnak baloldali célkitűzésként.

Az, hogy az elmúlt tíz-egynéhány év fragmentáltságának következtében megtépázott, az alapideológia tekintetében hasonszőrű, ám az eddigi politizálási módszerek vonatkozásában meglehetősen különböző – például az ÚSZDP-re soha nem voltak jellemzőek a huligán-akciók – jobboldali pártok meglovagolják-e a hullámot, vagy inkább az árral úsznak majd, illetve végül mekkora szeletet tudnak levágni a választási tortából, több tényezőtől is függ. Ezek némelyikét aktívan befolyásolhatják, például a hatalom lépéseire vonatkozó reakciójukat. Kezdeti stratégiájuk akár célravezetőnek is nevezhető, kezdve az erők egyesítésétől a normalizációs tervvel kapcsolatos közérthető, többnyire logikus érvelésükig.