Az ébredő erő után óvatosabban viszonyulok a Disney-filmekhez, hiszen az univerzum történetének 7. része igen felemás érzéseket hagyott bennem. A Rogue One: A Star Wars Story (magyarul: Zsivány egyes – Egy Star Wars történet) sem sikerült tökéletesre, de amíg Az ébredő erő félig üres érzetet keltett, addig a múlt héten bemutatott film ugyan döcögősen kezdett, de a végére egészen jó lett.
A Disney, amely 2012-ben felvásárolta a LucasArtsot, egy folyamatosan táguló univerzumot álmodott meg a Star Warsnak, melyben 2015-től kezdve minden páratlan évben a fősodort képviselő új trilógia darabjai mutatkoznak be, míg köztük, a páros években azok a filmek következnek, amelyek a messzi-messzi galaxis fontos eseményeit, szereplőit állítják a középpontba. Gareth Edwards rendezőnek a Zsivány egyessel egy olyan történetet kellett elmesélnie, amelyben nem álltak rendelkezésére jedik, a Skywalker család összes tagja sem, ráadásul a végét mindenki ismeri, és közel negyven éve birizgálja a rajongók fantáziáját, hogy hogyan történt meg. Ez nem más, mint a Halálcsillag terveinek ellopása. Úgy tűnik, Edwards projektjében hármas feladatott állított fel magának: egy háborús filmet kívánt készíteni Star Wars cím alatt, tisztelegni akart Lucas hexalógiája előtt, és a legtökéletesebben kívánta hozzáilleszteni történetét az Egy új reményhez. Mindez sikerült is neki.
A film messze nem tökéletes, sőt az embernek olyan érzése van, hogy egész más akart lenni, de végül nem engedték kiteljesedni, hanem családbarát szándékkal a stúdió Tony Gilroy társíróval több jelenetet újra is forgattatott, ugyanis „túl sötétnek” tartották a filmet. Kár, ugyanis épp emiatt működik a film, miközben van mersze szakítani a régi idealizált jó-rossz karakterábrázolással, alaposan összemosva a határokat, valamint elénk tárja az univerzum legjobb csatáját földön és égen egyaránt.
A film a régi, jól megszokott „Réges-rég egy messzi-messzi galaxisban...”-nal kezdődik, ám hiába várjuk, nem robban be John Williams fanfárjával a Star Wars-felirat és nem úszik be a nyitószöveg, hanem baljós hangulattal megkezdődik a történet, amelynek az első órája az alapkonfliktus kibontásáról és a szedett-vetett Zsivány Egyes csapat tagjainak egymásra találásáról szól, amelynek magja, főhősünk, Jyn Erso (Felicity Jones sajnos nem sokat adott a filmhez), a bolygókat elpusztítani képes állomást megtervező Galen Erso mérnök (Mads Mikkelsen) lánya, Cassian Andor hírszerző (Diego Luna, aki szinte fürdik szerepében), a Lázadók kapitánya, droidja a szarkasztikus K-2SO (Alan Tudyk, a film legviccesebb szereplője, talán az Interstellar TARS robotjához hasonlítható a legjobban), Chirrut Imwe (Donnie Yen végre megmutatja mit tud) az erőérzékelő vak harcművész, nehézfegyverrel felszerelt cinikus társa Baze Malbus (Jiang Wen) és a dezertőr birodalmi pilóta, Bodhi Rook (Riz Ahmed). Velük szemben Orson Krennic megalomániás projektigazgató áll, akit Ben Mendelsohn formál meg frenetikusan, míg a film leggyengébb szerepét az Oscar-díjas Forest Whitaker adta, a szinte felesleges Saw Gerrera gerillavezér megtestesítésével.
A film leggyengébb része egyébként ez az első óra, ugyanis a rendező nem foglalkozik sokat a szereplők múltjával, belső motivációjával, hanem helyszínről helyszínre, ütközetből ütközetbe sodortatja őket, aminek köszönthetően nem tudunk eléggé kötődni hozzájuk, annak ellenére sem, hogy jól kitalált és szerethető karaktereket kapunk. Nem tudunk meg sokat az Erso családról, valamint arról sem, hogy hogyan kötődik hozzájuk Krennic igazgató, ahogy Saw Gerrera szerepéről sem, valamint arról sem, hogy Cassian Andor kapitány milyen múltbéli mocskos dolgokat tett. Ugyanígy feltáratlan marad, hogy Bodhi miért dezertált, Chirrut Imwe hogyan áll kapcsolatban az Erővel, miért követi őt mindenhová Baze Malbus. Hiába pazar a látvány, tökéletesek a helyszínek, a díszletek, a dialógusok felszínesek, a poénok néha erőltetettnek, oda nem illőnek tűnnek, olyan érzése van az embernek, hogy a filmkészítők nem tudják összefűzni a szálakat, vagy csak nincs idejük rá. Emellett a filmzene sem sikeredett fényesre, egyetlen emlékezetes dallam sincs, de nem is kell csodálkozni, Michael Giacchino nem kapott a megkomponálásához elég időt.
A játékidő közepén azonban magára talál a film, és megkapjuk a Star Wars univerzum legjobb csatáját. Olyan lendületet vesz a film, olyan intenzívvé válik, hogy a nézőt egyszerűen beleszegezi a székbe, és a film végéig szinte lélegzetvételre sem ad esélyt. És amikor a film végén megtörténik az, aminek meg kell történnie – kicsit piszkos tizenkettő ízzel –, amit egyébként a kényszerűen becsempészett romantikus képsorokkal sem tudtak igazán elrontani, és azt hisszük, hogy ennyi az egész, vége, akkor a film dupla sebességre kapcsol, és az univerzum legfontosabb karaktere olyan zárással vezeti át a történetet az Egy új remény nyitójelenetéhez, amit a rajongók biztos könnybe lábadt szemmel kísérnek végig, de az új nézők is meglepődnek a brutalitásán.
Bár a film hangulata igen sötét, a legtöbbször ismételt kifejezés benne az erőn túl a remény, amely egyrészt az igen erősen jelen lévő halál szellemét próbálja optimizmussal átívelni, másrészt utalás kíván lenni az őt követő negyedik részre. A Zsivány egyesben sokkal árnyaltabb világot és szereplőket kapunk. A lázadók oldalán sincs teljes egyetértés, a politika áthat mindent, és senki sem egyértelműen jó. A háború, a csata mocskos, testi, szellemi szinten is, és megmutatja valós arcát, miszerint háborúban mindenki vesztes. A film egyben megállja a helyét azok előtt is, akik nem láttak még Star Wars filmet, a rajongók pedig annyi utalást kapnak a bő két óra alatt, hogy kapkodhatják ám a fejüket. Néhány régi szereplő a CGI-nek köszönhetően újra feltűnik a vásznon, nem kis sokkhatást okozva a rajongóknak, Darth Vader pedig nemhogy többet szerepel, mint azt beharangozták, hanem félelmetesebb, mint valaha – külön öröm, hogy Earl Jones most is a hangja.
Mindent összegezve a film döcögősen indul, de végére kinövi gyerekbetegségét és egy emlékezetes háborús mozit nyújt a nézőnek. A hetedik résznél sokkal jobb, de A birodalom visszavág szintjét nem tudja hozni. Mindenképpen érdemes megnézni, megéri a pénzét, ugyanis olyan zseniálisan ér véget a film, hogy ha az ember rögtön hazamegy és elindítja az Egy új reményt, olyan érzése lesz, mintha közben csupán egy öt perces reklám telt volna el az egyik kereskedelmi csatornán.
