A Nyelvhasználat és világnézet a mai osztrák prózairodalomban című, nagy ívű bevezetőben mintegy gombostűkre tűzött, a közönség által zömmel ismert szerzői művek közé finom hálót sző Bombitz Attila, szerzők garmadáját sorolja föl, és nagy alapossággal foglalja össze törekvéseiket, olyanokat, amelyek megbotránkoztatták koruk kultúrpolitikáját, majd kiérdemelték az elismerést. Itt vannak, akik kísérleti prózát írtak, akik visszakövetelték a történetmondás narratív jogát, akik a leírásban és az ismétlésben találták meg poétikai törekvésük motorját, negatív honregényeket írtak. Ezt a vonulatot gyarapították a második világháború eseményeit bíráló szemszögből taglaló írók. Számomra egyik legkihívóbb Friederike Mayröcker, akinek sajnos mindössze egyetlen kötete olvasható magyar nyelven, aki a méltató szerint talán a legmélyebbre merült alá az ábrázoló nyelvhasználat fölötti vívódás pokoli bugyrába, és életművében a folyton írás közben levés állapotát tárgyiasította. Az antológia előszava remek olvasócsalogató, nem rideg leltár, hanem a befogadói átélés prezentációja.
Az elmúlt negyedszázad osztrák irodalmában fontos helyet nyernek a nyelvváltók, akik nem anyanyelvükön, hanem környezetük nyelvén fogalmazzák meg gondolataikat, ami egyáltalán nem osztrák sajátosság, hanem régi európai és világjelenség, aminek tanulmányozása igencsak távolra vezethet az identitáskutatás terén.
A kötetben elsőként szereplő Thomas Bernhard írása mintha esszenciája lenne a bevezető előszóban elmondottaknak: ott forrong benne az önéletrajzi indíttatás, a szembemenés a kormánnyal és annak irodalompolitikájával, a megszólalásban alkalmazott retorikai ismétlések gyakorlatával, vagyis az önleleplező és a társadalmi folyamatokkal szembehelyezkedő attitűdjével. A történet mindössze ennyi: a szerző megkapja az Osztrák Állami Irodalmi Díjat, de közel a negyvenhez, méghozzá a huszonéveseknek járó, úgynevezett kisdíjat, noha ő a nagydíjra tartja magát érdemesültnek, ezért kifakad, és olyan beszédet tart az átadáson, hogy az illetékes miniszter fölkapja a vizet és távozik az ünnepségről. Pedig a miniszter is belecsapott a nulláslisztbe. „…a legmélységesebben megbántott, a miniszternek az a kijelentése […], hogy én, s ez még ma is szó szerint így cseng a fülemben, egy Hollandiában született külföldi vagyok, aki azonban most már egy ideje közöttük (vagyis az osztrákok között, akikhez a Perčević miniszter engem nem számol hozzá) él.” A díjátadásról szóló szöveg mellett Bernhard köszönőbeszéde is olvasható, és ez a dokumentum a szépirodalom hangján intonálja az ünnepséget: „Tisztelt miniszter úr, tisztelt egybegyűltek, nincs mit dicsérnünk, nincs mit kárhoztatnunk, nincs mit vádolnunk; de sok minden nevetséges, minden nevetséges, ha a halálra gondolunk.”
A Nobel-díjas Elfriede Jelinek nem igazán győzött meg A Halál és a Lányka című Hófehérke-parafrázisával, lyukas mogyoróként csörög a történet, a dialógus monoton és statikus. Nem kevésbé didaktikus, nem nekem való.
Izgalmas Josef Vinkler A fügeárus-asszony fia című munkája, amiben cselekmény és történés alig több van, mint a világűr mélyén dokkoló fekete lyukban. Vinkler leíró természetű szerző, miként Peter Handke. Bombitz írja, „élményművész”, aki a leírásra összpontosít. Módfelett élveztem a vatikáni élményeire fókuszált írását, amiben az élménybeszámoló a japán turisták önfotózó gesztusával szemben verbálisan jelenik meg, elevenen kígyózik a katolicizmus szentsége és a hétköznapok profanitása között, olykor a blaszfémia határát feszegetve. Mintha erre a tartalomra fűzte volna föl a szerkesztő Raoul Schrott Az angyalok neme, a szentek mennyországa című szövegét. Schrott imádja a tőle időben és térben távol álló helyeket és dolgokat. Az itt közölt angelográfiája is hatalmas intervallumot jár be az ókortól előrefelé, az ismeretlen irányába haladva. Fizikailag is halad, utazik, leveleket fogalmaz szerelmének, ami voltaképpen egy breviárium, tele mitológiával, etimológiával és az angyaltan részletező ismertetésével.
„Az elmúlt huszonöt év osztrák prózairodalmáról bízvást elmondható: különböző generációk kölcsönös együtthatásának köszönhetően immáron együtt olvasható – azonos megítéléssel – egykori reformirodalmár, leíró életművész, kultúra- és nyelvváltó szerző és történetmesélő. Bevezető tanulmányunkban a mai osztrák prózairodalomnak ezt a sokszínű együttállását, beszédmódbeli gazdagságát és elbeszélői akríbiáját kívántuk bemutatni. A magyar olvasón a sor, hogy kíván-e beavatódni, hagyja-e magát megérintetni ezzel az egyszerre közeli és ismerős, távoli és idegen osztrák jelen idővel” – írja a szerkesztő-válogató.
Nincsen mit hozzátennem. Remek munka.
