Napjainkban egyre ritkábban beszélhetünk felelős állattartásról, hiszen a legtöbb esetben csak egy rövid ideig nyújt érdekességet a választott kis kedvenc az adott család számára. A szülők természetesen igyekeznek mindent megadni gyermekeiknek, így a legtöbb esetben kisállatot is azért vásárolnak, mert a gyerek kiskutyát vagy kiscicát szeretne. Egy kis kedvenc azonban nem csupán vásárlásból áll, és nem is abból a két hétből, amíg az érdekes a család apraja számára. Az állattartás merőben több ennél, és sokkal megfontoltabb lépéseket igényel, mintsem elmenni egy kisállat-kereskedésbe és kiválasztani a legcukibbat és legaranyosabbat. Rengeteg idő, energia és szeretet szükséges ahhoz, hogy a kis kedvencünk valóban a család tagjává váljon, hiszen ő is egy élőlény, akit szépen lassan és türelmesen meg kell tanítanunk arra például, hogy a cipők nem azért vannak, hogy szétrágja őket.
Ahogy a mindenki által ismert klasszikusban, Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című művében olvashatjuk: „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.” Ez az idézet kapcsán persze elsősorban emberi kapcsolatainkra gondolunk, azonban így van ez a kis kedvenceinkkel is, ők teljes mértékben kiszolgáltatottak a világgal szemben, mégis önzetlenül és teljes odaadással bíznak gazdáikba, akiknek vállalniuk kell a felelősséget azért, amit megszelídítettek. Egyértelmű azonban, hogy ha ez ilyen könnyen menne, akkor nem lenne ennyi elhagyatott és utcára kitett állat, és nem lennének tömve a menhelyek sem.
(Fotó: Ótos András)
Az emberek többsége nem vállalja, vagy csak nagyon rövid ideig az általa választott és úgymond megszelídített állatért a felelősséget. Arról nem beszélve, hogy ennek következményeként roskadásig vannak a menhelyek, ahonnan igencsak kevesen fogadnak örökbe négylábú családtagokat. Napjainkban az úgynevezett divatkutyákért több száz és ezer eurókat képesek kifizetni az emberek ahelyett, hogy örökbe fogadnának egy hátrányos sorsú kiskutyát, aki semmi másra nem vágyik, pusztán egy szerető családra és egy otthonra, ahonnan nem teszik ki az utcára néhány hónap után.
Kis kedvenceink akkor sem érdemlik meg, hogy lemondjunk róluk, ha egy kicsit nehezebbé vált a nevelésük. Ha a kutya az ember leghűségesebb barátja, akkor ez fordítva miért nem igaz? Köztudott tény, hogy vannak olyan kutyafajták, amelyek gondolkodás nélkül életüket áldozzák gazdáikért, mindezt a legközelebbi legigazabbnak hitt barátaink sem biztos, hogy megtennék, mi pedig, ha már nincs időnk vagy kedvünk foglalkozni a szeretett négylábúval, csak úgy továbbállunk. Gondoljunk bele, egy hosszú munkanap után, amikor belépünk a kapun, ők az elsők, akik fogadnak bennünket, és még hogyan, farokcsóválva és összenyalva bennünket, jelezve, hogy végre megjöttél, már úgy vártalak.
Sokszor ezeket az őszinte és tiszta érzéseket még két ember között sem tapasztalhatjuk, hiszen ők amúgy is mindig mindent túlgondolnak. Mutassam, vagy ne mutassam, éreztessem vele, vagy ne éreztessem, mi van, ha ő kevésbé gondolja úgy, és így inkább egyszerűen csak üdvözlik egymást egy megszokott és teljesen általános „Sziával”. Ezzel ellentétben kis kedvenceink csak jönnek és adnak abból, amijük van, ráadásul nem kérnek és várnak visszafele sem többet ennél. Pusztán csak őszinte és tiszta szívből jövő szeretetet. Persze a jutalomfalatért sem fognak megharagudni és a kertben töltött közös játékért sem, de úgy vélem, ez kölcsönös örömöt szerez a gazdinak és a kis kedvencének egyaránt, és ez így van jól, mert egyszer és mindenkorra felelősek vagyunk azért, amit megszelídítettünk.
