Luca

Csak a Luca-búza és a gyümölcsfaág, a lucapogácsa és a háromlábú sámli története maradt meg a gyerekkoromból. Nem szólt semmit öreganyám, nem magyarázott, nem sorolta a tudnivalókat, a hagyományok okát nem kereste, tette, amit kellett. December 13-án hajnalban – nekem annak tűnt akkor, pedig lehet, reggeledett már, hiszen világos volt – fogta a kezemet, kivitt a kertbe a barackfához, levágott róla egy szép fiatal ágat, tedd vízbe, mondta, karácsonyig kivirágzik. Aztán egy régi aludtejes csuporba nedves rongyocskát tett, a tenyerembe egy marék búzát, szórd bele, mondta, és takard rá a rongy csücskét, karácsonyig kizöldül. Gyűjts aprópénzt, szólt később, sütünk lucapogácsát. Úgy ettük este az unokaöcsémmel, minha életünkben nem laktunk volna még jól. A pár dinár, amit a pogácsákból összegyűjtöttünk, kisebb vagyont jelentett a számunkra. Nyilván el is költöttük végül cigarettarágóra, autóscsokira vagy selyemcukorra, de leginkább a tervekre emlékszem, az estéket kitöltő képzelgésekre, hogy mi mindent fogunk ebből a pénzből vásárolni! A lucaszékéről azonban csak a mese maradt. Nem volt, aki Luca-napjától karácsonyig mindennap eszkábált volna valamicskét a válogatott fadarabokon, hogy elkészüljön a kis szék, amire felállva az éjféli misén meglátni a boszorkányokat. Így csak a történetet hallottam öreganyámtól a Luca-székéről. Sederegtem is a templomban karácsonykor, kerestem, kutattam, hátha észreveszem, aki meglátja a boszorkányokat. Úgy tűnt, egy bajuszos férfi, aki kimagaslott a többiek közül, és biztos voltam benne, hogy a széken állt, fölismerte a kisváros boszorkányait. Egészen addig vizsgálódtam, amíg Trungel atya szigorú tekintetével nem találkoztam, mert akkortól már csak lehajtott fejjel térdepeltem.

Ennyi maradt nekem a Luca-napi szokásokból és hiedelmekből. Pedig azóta már tudom, hogy az egyik leggazdagabb népi hagyományunk kapcsolódik ehhez a naphoz. A sok furcsaság, babona mára eltűnt vagy alig-alig ismerjük, pedig régen az élet minden területére jutott belőle: a családi jövendölésektől kezdve, a gazdasági életen át, az időjóslásig mindent átszőtt a hiedelem. A magyar néphitben például ez a nap a legismertebb asszonyünnep. Ilyenkor minden házimunka tilos volt, kenyeret sütni, mosni nem volt szabad, varrni sem volt ajánlatos, mert átkot hozott a ház népére. De a szerelmi jövendölésre is alkalmas volt ez a nap. A kivirágzó gyümölcsfaág férjhezmenést jósolt a családban. Általános szokás volt, hogy tizenkét napon át, karácsony napjáig figyelték az eget és a földet, ami a következő esztendő hónapjainak időjárását vetítette elő.

December 13-a a naptárreform előtt a téli napforduló napja volt, amikor szellemek uralták a világot, boszorkányok röpködtek a háztetőkön, megrontották a tyúkokat, hogy ne tojjanak, elpusztították a marhákat és megbabonázták a legényeket. Ezért minden rendes háznál eldugták a söprűt, hogy a boszorkányok ne tudjanak repülni, fokhagymát tettek az ablakba és a párna alá, hogy elűzzék a rossz szellemeket.

Pedig Szent Luca nem volt boszorkány. A keresztény egyház vértanúként emlékezik rá. A harmadik században olasz, gazdag családban született Luca. Édesanyja csodálatos gyógyulását követően jelenést látott, ami után szüzességi fogadalmat tett és apácának állt. Vőlegénye nem fogadta el, hogy elveszítette a lányt és elesett a hozománytól, ezért a bíróságon megvádolta. Szomorúan végződött a lány története, a bírák elítélték, és Luca sok szenvedést követően vértanúhalált halt.

Szent Lúcia a varrónők, a kézművesek, a vakok és a bűnbánó utcanők védőszentje. 

Neve fényességet jelent. Talán ezért van az, hogy legendájánál sokkal vidámabb hiedelmek jellemzik a Luca-napi magyar népszokásokat.

A régi időkben a népszokások a történelmi kisemberhez kötődtek. Ahogy ez a világ fölbomlott, ezek a szokások is elhalványultak. Pedig hihetetlenül fontos a hagyomány az ember életében. Olyan igazságokat mutat meg, a társas viselkedés olyan modelljeit nyújtja, amelyek a jó felé irányítanak, az élet valóságos útjára terelnek bennünket. Ezeket a jeleket azonban észre kell venni, meg kell ismerni, mondhatnám, újra kell tanulni. Ebben van nekünk, felnőtteknek kihagyhatatlan szerepünk, hogy meséljünk, meséljünk és meséljünk a gyerekeknek! Mert ők befogadóak, és ami megérinti őket, tovább viszik, átadják majd az utánuk következőknek is. Tizenéves unokáim például teljes odaadással írják a lucacédulákat, mert lehet, nem tudják a teljes szokásrendet, de arra nagyon kíváncsiak, ki lesz a jövendőbelijük. Néha pedig egy tál pogácsa is elegendő, hogy újra élni kezdjen múltunk egy kis színes darabkája.

Önök tartják-e a Luca-napi népszokásokat?

Igen, Luca-pogácsát minden évben sütünk – 22%

Általában búzát csíráztatunk ezen a napon – 35%

A jövendölést időről időre ki szoktuk próbálni – 5%

A Luca-szék készítése igen izgalmas folyamat – 0%

Mára már sajnos kikoptak a mindennapjainkból – 27%

Nem nagyon hiszünk a népszokások erejében – 11%