Hagyva magunkon eluralkodni a nosztalgiát, munkatársainkkal olykor felidézzük napilapunk egyik legendás publicistáját, aki néhanapján hajlamos volt saját korábbi szövegeit idézni. Nem azért, mert idővel elveszítette szellemességét, vagy elemzői éleslátását, hanem azért, mert Szerbia egyik jellegzetessége a válságok befagyasztottsága és egy-egy folyamat statikus jellege. Így történhetett – és történhet – meg, hogy az ugyanazt a témát időnként feldolgozó újságíró olykor kénytelen ismételni önmagát. Ilyen például az uniós csatlakozás, vagy – az említettel összefüggésben és ettől függetlenül egyaránt – а számos, az úgynevezett demokratikus átalakulással kapcsolatba hozható kérdéskör, továbbá a visszaélésre alapozó hatalomgyakorlási technikák tárháza, amelyik a társadalmi fejlődés és az európai integráció belső lassító tényezőjeként egyaránt definiálható.
Néhány nappal ezelőtt volt pontosan kilenc éve annak, hogy megtartották a Szerbia és az EU közötti első kormányközi konferenciát. Az első két tárgyalási fejezet 2015 decemberében nyílt meg – nem a véletlen műve, hogy ezek egyike a 35-ös, a „koszovói-fejezet” volt. Egy évvel később négy, 2017-ben hat, 2018-ban négy, majd 2019-ben kettő fejezet nyílt meg, 2020-ban egy sem, míg 2021-ben, miután hatályba lépett az új tárgyalási módszertan, egy fejezet-csoport. Egy elemzés szerint az EU bővítésének történetében Szerbia szinte az egyetlen olyan ország, amelyik az első fejezetek megnyitásától számított idő telésével, a „demokratikus átalakulás” útját járva, egyre rosszabbul teljesített a joguralmi és a demokratikus reformok tekintetében…
(Illusztráció – etias.info)
A tavalyi ismét olyan év volt, amikor egyetlen fejezet sem nyílt meg, ám a korábbiakkal ellenben ezen tény felett szinte némán átsiklott a szerb államvezetés. Az uniós tisztségviselők 2020-ban elsősorban a joguralmi reformok hiányosságaival indokolták a tárgyalás statikusságát, míg tavaly ők sem magyarázkodtak sokat, hiszen a február 24-e óta meghozott állásfoglalások és kimondott nyilatkozatok alapján valószínűleg mindenki számára egyértelmű volt, hogy miért nem haladhatott előre Szerbia az uniós úton. Az Európai Parlament – nem kötelező erejű, ám az uniós tagállamokban uralkodó közhangulat szempontjából árulkodó – határozatai mindegyikében a kül- és biztonságpolitikai harmonizációt siettették, majd javaslatot tettek arra, hogy csakis akkor mozdítsák elő a tárgyalásokat Szerbiával, ha az ország alkalmazkodik a szankciókhoz Oroszországgal szemben, továbbá jelentős előrelépést mutat fel a reformok tekintetében, ezenfelül a Belgrád–Pristina kapcsolatokat „kötelező erővel rendező, a kölcsönös elismerésen alapuló normalizációs megállapodást” is sürgették – sokak szerint az EP ezzel a megfogalmazással túllépett hatáskörein. Az Európai Bizottság országjelentésében ugyancsak elsősorban a külpolitikai harmonizáció elodázása miatt marasztalták el Szerbiát. Egyébként a kül- és biztonságpolitikai harmonizáció tekintetében a korábbi évek országjelentéseit is a kritikus hangnem jellemezte, de mivel a háború tavaly tért vissza Európába, az ezzel kapcsolatos követelések valamennyivel kevésbé voltak hangsúlyosak és hangosak.
A téma ismerői szerint Szerbia akár tőkét is kovácsolhatott volna az ukrajnai válságból – a joguralmi reformok tekintetében szintén nem éllovas Albánia, Észak-Macedónia és Bosznia-Hercegovina ezt egyaránt megtette –, vagyis a kívánatos intézkedésekkel hozzájárulhatott volna a csatlakozás folyamatának felgyorsításához, és kieszközölhette volna, hogy bizonyos határozataiért ne csak bátorító mondatokban részesüljön. Azok sem tévednek, akik elutasítják idealizálni és rózsaszín szemüvegen keresztül nézni az EU-t, rámutatva egyebek mellett arra, hogy a kondicionalitási mechanizmusok a tagállamok vonatkozásában sem lehetnek kívánatosak, a tagjelölt államok esetében pedig egyenesen kártékonyak, hiszen hátráltatják a szólamok szintjén stratégiailag fontos nyugat-balkáni államok csatlakozását, továbbá hozzájárulnak az EU befolyásának a gyengüléséhez a térségben. A gyakran kettős mércéket alkalmazó és az üres frázisokra építő EU-nak vitathatatlanul számos „bűn” róható fel, ugyanakkor a belső visszásságokat nem a kívülállók orvosolhatják. A demokratikus világban senkit nem kényszerítenek arra – mindenesetre nem közvetlenül –, hogy egy-egy, az onnan érkező anyagi javak szempontjából mellesleg az egekig magasztalt, közösség tagjává váljon.
A koszovói kérdés rendezésének, illetve az esetleges válság-gócpont felszámolásának tekintetében ugyancsak fokozódott Európa és a nyugati partnerek türelmetlensége. A nyilatkozatok értelmében a nemzetközi közösség öttagú küldöttségével való tárgyaláson a szerb államelnök felelősségteljes magatartásról tett tanúbizonyságot és Szerbia európai jövőjének érdekében hajlandóságot mutatott a súlyos döntések meghozatalára – mint az időközben kiderült, állítólag azt követően, hogy egyértelműsítették, ellenkező esetben megszakítják az uniós integrációt, valamint a külföldi beruházásokat. A legújabb sajtóértesülések szerint április végéig megalakulhat a szerb községek közössége, majd júniusig a felek aláírhatják a kapcsolataikat rendező megállapodást. Amennyiben ez valóban megtörténik, valódi win-win szituáció állhat elő: nemcsak Szerbia uniós integrációja kaphat új lendületet, hanem az országnak a szankciók el nem rendelése melletti egyik legfontosabb, a gyakorlati szempontokkal kapcsolatos érve – az elvszerűséggel összefüggésbe hozható aspektusokra érdekházasságok esetében nem szokás összpontosítani – is tárgytalanná válhat, míg az EU esélyt kaphat szavahihetőségének bizonyítására.
