Az Európai Bizottság a múlt héten bemutatta az idei szerbiai országjelentést, a különféle kommentárok alapján azonban arra tud az ember következtetni, hogy nem is ugyanazt a dokumentumot olvassák itthon és külföldön, sőt, ennyire sem számít egyszerűnek a helyzet, mintha itthon a hatalom az egyik, az ellenzék pedig egy egészen másik verziót kapott volna kézhez. Ezért olyan jó az országjelentés: mindenki azt emeli ki abból, ami számára a legfontosabb, vagyis azt, ami adott esetben a legjobb, adott esetben a legrosszabb fényben tünteti fel az országot és annak vezetőségét. Így történhetett meg az, hogy a kormánypártok képviselői szerint egy kiváló értékelés birtokába jutottunk, mely minden kulcsfontosságú témakörben előrelépést állapít meg, az ellenzék és egyes külföldi képviselők viszont egy olyan jelentést olvastak, ami számos hátrányra, hibára, integrációt ellehetetlenítő problémára mutat rá.
A 2023. évi országjelentésben az áll, hogy Szerbia folytatta az uniós csatlakozással kapcsolatos reformok végrehajtását, a többi között a jogállamiság területén is, aztán kitér a jogállamisággal kapcsolatos problémákra is. Az is benne van, hogy Belgrádnak javítania kell az EU közös kül- és biztonságpolitikájához való igazodását, különösen az Oroszországgal szembeni korlátozó intézkedések és nyilatkozatok esetében. Elmarasztalja Szerbiát azért, mert miközben az EU felé igyekszik, folyamatosan Kínával köt kétoldalú kereskedelmi megállapodásokat. A jelentés pozitívan szól a médiatörvényekkel kapcsolatos eljárásról, de továbbra is aggasztónak találja a helyzetet a sajtószabadság terén. A képviselőházban a politikai pluralizmus magasabb szintű volt, mint az előző összetételben, de a hatalom és az ellenzék viszálya meglehetősen nagy, ami kihat a parlamenti munka minőségére, ugyanakkor túl sok esetben hirdetnek ki napirendi pontokat túl kevés idővel az ülést megelőzően, így azok megvitatására nem lehet érdemben felkészülni. Az igazságügy politikai nyomás alatt működik, a korrupció és bűnözés elleni harchoz nincs meg a kellő politikai szándék. Utóbbi esetében részleges előrelépés könyvelhető el – szerepel úgyszintén a dokumentumban. Az EB szerint országunk készen áll a versenyképességgel és fejlődéssel foglalkozó hármas fejezetcsoport megnyitására, az uniós integráció sikeres folytatásához és felgyorsításához azonban mielőbbi eredményes dialógus megvalósítására van szükség Pristinával, rendezni kell a nyitott kérdéseket, csökkenteni a feszültséget, felelősségre vonni azokat, akik a banjskai fegyveres leszámolásban részt vettek. A jelentés kapcsán, tehát, nem nehéz megállapítani: mindenkinek igaza van. Annak is, aki azt mondja, elismer előrelépéseket kulcsfontosságú kérdésekben, meg annak is, aki rámutat arra, hogy minden egyes „dicséretet” egy „de” követ, amely máris korlátozza az előtte szereplő megállapítás jelentőségét. Nem mellékesen, az EU egy hatmilliárd eurós fejlesztési keretet is jóváhagyott a nyugat-balkáni régió felzárkóztatása érdekében, ehhez a kerethez azonban azok férnek majd hozzá, akik teljesítik az uniós elvárásokat, reformfolyamatokat, vagyis megfelelő politikai döntéseket hoznak.
Kevesen tették fel a kérdést az országjelentés elemezgetése közben: mennyire függ egy állam, jelen esetben Szerbia integrációja magától e dokumentumtól, annak tartalmától. Milyen hatást fejtenek ki ezek a jelentések az integráció gyorsaságát illetően. Talán nem nagy tévedés azt állítani, hogy semmilyent. Az EU akkor bővül majd, amikor az EU-n belül a tagállamok teljes egyetértésre jutnak a kérdés kapcsán. Lehet ugyanis eltérő fejlettségi szinttel felvenni az EU-ba azonnal tíz államot is, meg lehet hosszú éveken keresztül hanyagolni a bővítést akkor is, ha akadnak államok, amelyek elérték már a korábban felvettek fejlettségi szintjét. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy Belgrád esetében a rendezetlen koszovói kérdés a legnagyobb kerékkötő. Ha azt sikerülne rendezni, egyenesebb lenne az út az EU felé is.
