Tizenkét lábú macskabusz, folyton vitatkozó tűzdémon, arc nélküli magányos szellem… ilyen kreatúrák is láthatóak Mijazaki Hajao animációs alkotásaiban, és még számtalan hihetetlen lény. A japán animátor, rendező és mangarajzoló január ötödikén töltötte be a 83. életévét. Az elmúlt évtizedekben nagy nemzetközi elismerésre tett szert, több alkotása is versengett az Oscar-szoborért, 2003-ban a Chihiro Szellemországban című animációs filmmel meg is nyerte az Oscar-díjat, 2014-ben életműdíjjal jutalmazták, nemrég pedig A fiú és a szürke gém alkotásáért kapott Golden Globe-díjat. Mijazaki Hajaót a japán Walt Disneynek is nevezik. Nem kis elismerés, mégsem örül neki. Amikor ezt hallja, legyintve megjegyzi, hogy Disney producer is volt, óriásvállalatot hozott létre, amit pedig ő csinál, az teljesen más. És valóban az.
A végtelenségig lehetne fejtegetni, hogy a japán művész alkotásai mitől annyira szépek és jók. Nem csupán az izgalmas vagy szívhez szóló történetektől és a különleges karakterektől. Mijazaki Hajao nagy tisztelettel van a természet iránt – neki még egy icipici kukac is fontos –, szeretettel bánik az idős figurákkal és külön kiemeli a női szereplőket. Az alkotásai varázslatosak, mesések, szürreálisak, steampunk remekművek, mindig gyönyörű tájképekkel és élénk színekkel, ugyanakkor a történeteiben megjelenik a háború szörnyűsége, a nehéz élet, a nyomor, a betegség, a szerénység, az alázat, de foglalkozik az ökológiai problémákkal, a felnövéssel, az első munkahely és az első szerelem kihívásaival is. Semmiképp sem kerülheti el a figyelmünket a sok repülő, esetleg más repülő tárgy vagy lény jelenléte sem. Mijazaki az alkotásaiban gyakran a saját múltjára tekint vissza, vagy épp a hozzá közel állók inspirálják – még akkor is, ha egy írásos művet dolgoz fel –, de jócskán merít a japán, vagy akár más népek mitológiájából is.
Zseninek nevezik, nem véletlenül, ráillik szinte minden, ami a sztereotípiák szerint a zseniket jellemzi. Azt mondják róla, munkamániás, nem könnyű vele együtt dolgozni, folyton cigizik és nem szereti a nagy felhajtást. 2003-ban nem ment el átvenni az Oscart, később azt mondta, nem akart abba az országba utazni, amelyik Irakot bombázza.
Mijazaki Hajao 1941-ben született Tokióban, és habár kisgyerek volt, maradtak emlékei a háborús bombázásokról. Az apja egy repülőgépgyártó cég igazgatója volt, ami előnyökkel járt, például veszély esetén a családját biztonságba tudta helyezni. Mijazaki lázadó lelkületű fiatalemberré cseperedett, apját is hangosan kritizálta, mondván, mások nyomorából, a háborúból húzott hasznot, de haragudott önmagára is, mert ugyanakkor lenyűgözték apja repülői. Az anyjához közel állt, de a családban senkinek sem volt könnyű dolga, Mijazaki három fiútestvérével nőtt fel. Arra is visszaemlékezett, hogy vékonydongájú fiú volt, akit csak azért nem bántottak az osztálytársai, mert szépen rajzolt, és inkább repülőket vagy hajókat rajzoltattak vele.
Pályája kezdetén nagy hatást tett rá a japán A fehér kígyó legendája és az orosz Hókirálynő. A tanulmányaival a rajzolás felé fordult, még ha emiatt sokan nem vették komolyan és gyerekesnek gondolták a törekvését. Rengeteget dolgozott, stúdióról stúdióra vándorolt, de nem volt elégedett. Akkoriban nem igazán voltak megbecsülve az alkotók, ő pedig egyre inkább a saját elképzeléseit szerette volna valóra váltani. Ehhez jó kiugrónak számított a rendezésében készült 1979-es III. Lupin: Cagliostro kastélya és az 1984-es Nauszika – A szél harcosai sikere. A társaival megalapította a Ghibli Stúdiót, az első rajzfilmjük pedig az 1986-os Laputa – Az égi palota volt, ami igazán ígéretes kezdést jelentett. Innen kellett előre lépni. A Ghibli szakemberei úgy gondolták, két labdába rúgnak. Egyik Mijazaki jó barátja, kollégája, a Ghibli társalapítója, Takahata Iszao társprodukcióban készített Szentjánosbogarak sírja című háborús sztorija volt, a másik pedig Mijazaki Hajao Totoro – A varázserdő titka című alkotása. Igen ám, de a stúdió egyikhez sem fűzött túl sok reményt. Iszao filmjét túlságosan megrázónak találták, Mijazakiét pedig túl egyszerűnek, ráadásul Totoro karakterét, a macskaszerű szőrös behemótot túl furának, a rajzfilmben megjelenő macskabuszt pedig nagy ostobaságnak vélték. Végül mindkét rajzfilm elismert és sikeres lett, különösképp Totoro emelkedett ki olyannyira, hogy a figura a Ghibli Stúdió logóján kapott helyet. Ó, igen, és a macskabusz is nagyon népszerű lett, óriásverzióban és játékként is elkészítették, a rajongók odáig vannak érte.
Mijazaki éjt nappallá téve dolgozott, így jött létre a Kiki – A boszorkányfutár, a felnőttekhez szóló Porco Rosso – A mesterpilóta, A vadon hercegnője, Chihiro Szellemországban, A vándorló palota, Ponyo a tengerparti sziklán, a tíz évvel ezelőtti Szél támad, valamint A fiú és a szürke gém.
Amikor nem a rajzfilmekkel foglalkozott, Mijazaki mangákat rajzolt. Mindig a minőség érdekelte, élesen bírálta a sorozatgyártás következtében egyre silányabb mangák és animék felhozatalát. Kritizálta az új technológiát is, azt mondta, lelketlenné teszi az alkotásokat. Nála az volt a szabály, hogy a számítógépes munka nem haladhatja meg a rajzfilmkészítés tíz százalékát. Később mégis megenyhült. Elismerte, hogy vannak dolgok, amiket számítógéppel a legjobb megoldani, majd pedig megdicsérte a Pixar Toy Storyját.
Miután megnősült, két fia született. Egyik fia, Goró, az apja nyomdokaiba lépett, de amikor Mijazakiról kérdezték, azt mondta, apaként elégtelenre vizsgázott, művészként viszont nagyon tiszteli és felnéz rá. Mijazaki már A vándorló palota után azt mondta, lassítani fog, mert nem lát jól. Azután bejelentette, hogy a Szél támad alkotásával elbúcsúzik. Ekkor sem állt le teljesen, egy hernyóról készített rövidfilmet, majd pedig előállt A fiú és a szürke gém animációs filmjével, amit az unokáinak ajánlott. Egyesek úgy vélik, Mijazaki már nem is képes leállni.
