HETI KÖRKÉRDÉSÜNK
Mivel tölti a legszívesebben a szabadidejét?
Szeretem a társasjátékot, a kártyázást, a sakkot – 3%
Aktív tevékenységgel (sport, jóga, horgászat stb.) – 12%
Kulturális tartalmakkal (zene, könyv, színház, film) – 19%
Tévézek, internetezek, az okoskütyüket babrálom – 30%
A cserepes virágaimat és a kertemet gondozom – 7%
Kézműveskedem, kézimunkázok, barkácsolok – 9%
Gyűjteményemet (bélyeg, jelvény stb.) gondozom – 1%
Nem marad időm a szabadidős tevékenységekre – 19%
Kevés olyan megfoghatatlan, mégis tisztán érzékelhető jelenség van, mint az idő. Ez az a fogalom, amelynek misztériumát filozófusok, művészek és tudósok folyamatosan boncolgatják, elméletek és tézisek mentén követik és számolják, elgondolkodtató művészi alkotások ábrázolják. Az, hogy az idő múlását hogyan éljük meg, mégis teljesen személyes jelenség, tehát az idő egyszerre szubjektív és objektív, egyszerre mindenkié és senkié.
E heti körkérdésünk azért nagyon jelentős, mert aki tehette magába fordult, s egy pillanatra elgondolkodott mindennapjain. Ugyan könnyedén rávágjuk, milyen szabadidős tevékenység a legkedvesebb számunkra, de a kérdés azt is magába foglalja, valóban műveljük-e ezeket a tevékenységeket, jut-e rájuk idő?
Ijesztő és elkeserítő volt rádöbbennem arra, hogy voltaképpen akkor mondok igazat, ha az utolsó választ jelölöm meg, tehát nem marad időm szabadidős tevékenységre. Nem állíthatom, hogy soha, de annál, hogy értékelhető legyen, sokkal ritkábban. Ha szélesebb körben vizsgálom a kérdést, akkor is azzal szembesülök, hogy az ipari forradalom munkásosztálya által kiharcolt nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás ma is inkább csak egy idea és nem a realitás. Országunkban legalábbis a legtöbb esetben eltér a törvényesen előírt munkaidő és a ténylegesen ledolgozott órák száma. Ezt az Eurostat felmérése is igazolja. A tavaly nyáron nyilvánosságra hozott eredmények alapján Szerbia a ledolgozott munkaórák bajnoka, ugyanis átlagosan 42,1 munkaórát dolgozunk hetente. Ez több, mint amennyit az Európai Unió bármelyik országában jegyeztek, konkrétan 6,4 órával több, mint az európai 35,7 órás átlag és egyetlen más országban sem haladta meg a munkaidő a heti 40 órát. Az előbbiekhez tegyünk hozzá még néhány órát, melyet hol törvényes, hol kevésbé törvényes keretek között ledolgozunk a havi bérünket kiegészítendő, vagy azokat az órákat, amelyeket házunk körül ledolgozunk mesterember híján, vagy éppen az általa követelt horribilis összegek megtakarítása végett. Mindezt még fejeljük meg azoknak az óráknak a számával, amelyet házimunkával töltünk. Előbbit és utóbbit a legkevésbé sem nemes, de igen találó, láthatatlan munka megnevezéssel szoktuk illetni, mivel elvégzéséért nem jár fizetés, legtöbbször még köszönet sem, s elvégzését is leginkább csak az veszi észre, akire hárul. Miután ezekkel mind számot vetettünk, egészen egyértelmű, hogy nyolc óránk már pihenésre sem maradt, nemhogy szabadidős tevékenységre.
Ugyanakkor az is állja, hogy az időnkkel mi magunk rendelkezünk, s arra fogjuk szánni, amit fontosnak találunk. Egy nemrégiben megjelent, nem reprezentatív, de a vajdasági magyarok szabadidős tevékenységeit is vizsgáló, internetes közvélemény-kutatás azt mutatja, hogy igen változatos és építő módon szeretjük eltölteni a kötelezettségmentes óráinkat. A megjelölt tevékenységek között ott volt a színház- és mozilátogatás, a kávéházakban eltöltött társalgás, és a közösségben végzett sporttevékenység is. Ugyanez a kutatás viszont arra is rámutat, hogy a válaszadók több mint 42 százaléka csupán havi 1-2 alkalommal él a megjelölt lehetőségekkel.
Hogy az általánosítás után visszakanyarodjak saját tapasztalataimhoz, az idővel legtöbbször úgy kell zsonglőrködnöm, mint a (nem kevés idő ráfordításával) megkeresett havi járandóságommal, hogy jusson is, maradjon is. Bevallom, gyakran mardosó lelkifurdalás kíséretében fordítok hátat a kötelezettségeknek, hogy egy régi ismerős kávémeghívásának eleget tegyek, de akkor is ezt érzem, mikor egy illatos délutánon úgy döntök, a szokásos autós rohanás helyett sétálva tesszük meg az óvodától a hazáig vezető utat. Sajnos ugyanazt a fojtogató érzést kell elnyomnom magamban akkor is, amikor a tervezett ablakmosás helyett inkább a családdal múlatom az időt. A sokat emlegetett énidő viszont már nem fér bele, illetve nem tudom hová tenni, nem engedem beleférni. Az énidő, ami a csakis önmagamra fordított, a belső harmóniám fenntartását szolgáló minőségi idő, már évek óta nincs jelen az életemben. A vágyakozás pillanataiban éppen úgy rántok egyet a képzeletbeli szíjamon, mint abban a percben, amikor a „kisördög” nem tervezett kiadásokra csábít.
A Lopott idő című, feledhető, ám alapötletében elgondolkodtató sci-fi jutott most eszembe, amely egy olyan világot rajzol elénk, ahol minden embernél 25 évesen beindul egy belső visszaszámláló biológiai óra, mely ha lejár, azonnal meghal az illető. Ha dolgozunk, időt keresünk, viszont időnkkel is fizetünk mindenhol, mindenért. Ha belegondolunk, a belső időszámláló a valóságunkban is ketyeg, s már most versenyt futunk az idővel. Talán nem vétünk túl nagyot, ha saját magunk számára kicsit gyakrabban lopunk belőle!
Nyitókép: Sándor Zoltán illusztrációja
