Frank Herbert 1965-ben megjelent regénye, a Dűne a modern tudományos-fantasztikus irodalom egyik alapköve. E mű azt jelenti a sci-fi számára, amit J. R. R. Tolkien A Gyűrűk ura című trilógiája a fantasy műfajának. E két alkotás között azonban eddig volt egy lényeges különbség: míg az utóbbi könyv rajongói Peter Jackson új-zélandi rendezőnek köszönhetően megkapták korszakalkotó filmadaptációjukat, addig a Dűne olvasói csak álmodozhattak arról, hogy egyszer láthatják Herbert vízióját méltó mozgóképes feldolgozásban.
Próbálkozások persze voltak. Alejandro Jodorowsky 1975-ben egy több, mint tízórás monumentális filmet tervezett készíteni a Dűnéből. A csapatában olyan nevek voltak, mint Salvador Dalí, a Pink Floyd együttes, a hátborzongató alkotásairól ismert neves svájci festő, H. R. Giger, Dan O’Bannon, a francia-belga képregényiskola nagy alakja, Moebius, Mick Jagger és Chriss Foss. A filmterv azonban olyan grandiózusnak bizonyult, hogy végül nem valósulhatott meg. De még ha ez a film el is készült volna, az már inkább lett volna Jodorowsky saját Dűne-víziója, mintsem Herbert regényének filmadaptációja.
1984-ben David Lynch elkészítette a maga verzióját, amely aztán egyik legnagyobb bukásává vált. Igaz, a bukáshoz nagyban hozzájárult az Universal stúdió is, amely nyomást gyakorolt a rendezőre, hogy két órába szuszakolja bele e komplex regény történetét. 2000-ben bemutattak egy, a Dűnéből készült televíziós minisorozatot is John Harrison rendezésében. Bár kétségtelen, hogy e feldolgozásnak voltak erényei, ebben az időben a sorozatok közel sem dolgozhattak olyan költségvetéssel, amelyet ez az űreposz megérdemelt volna. Mindennek tükrében az évek alatt kialakult egy olyan vélekedés, hogy a Dűne egyszerűen megfilmesíthetetlen. Aztán 2021-ben a Dűne-rajongók számára felcsillant a remény, amikor bemutatták Denis Villeneuve kanadai filmrendező Dűnéjének első részét.
Annak idején A Gyűrűk ura filmtrilógia sikeréhez nagyban hozzájárult az, hogy Peter Jackson személyében egy olyan rendező vitte filmvászonra Középfölde történetét, aki Tolkien fantasyvilágának nagy rajongója, és szívügyének tekintette, hogy méltó adaptációt készítsen a nézők számára. Denis Villeneuve-ről ugyanez elmondható. Frank Herbert könyvének csodálója ő, akinek évek óta dédelgetett álma volt filmre vinni azt. Sőt, a rendező a sci-fi műfajában is már régóta otthonosan mozog, hiszen olyan alkotásokkal gazdagította eddig a zsánert, mint a 2016-ban Ted Chiang novellájából készült Érkezés, vagy a Szárnyas fejvadász 2049, amely Ridley Scott klasszikusának méltó folytatása. Ezek után került sor a Dűne első részére, amely a könyv nagyjából felét meséli el. A film a kritikusok és a rajongók körében is kedvező fogadtatásra lelt, amely parádés szereposztással és lenyűgöző látványvilággal vitte vászonra az Atreides-ház bukásának történetét. Nem mellesleg, az alkotás hat Oscar-díjat is bezsebelt, köztük a legjobb operatőri munkáért és a legjobb vizuális effektusokért járó aranyszobrocskát, valamint Hans Zimmer a Dűnéhez komponált eposzi zenéiért az Oroszlánkirály után hazavihette második Oscar-díját. Persze a Dűne első része egy ígéretes kezdet volt csupán. Az, hogy végül a könyv megkapta a maga méltó filmadaptációját, az a nemrég mozikba került második rész függvénye volt.
A Dűne második része pontosan ott folytatja a történetet, ahol az első résznél abbamaradt. A Harkonnenek, miután legyőzték az Atreides-házat, megkezdik kegyetlen rémuralmukat a sivatagos Arrakis bolygón. Paul Atreides (Timothée Chalamet) és édesanyja Lady Jessica (Rebecca Ferguson) azonban túlélték a mészárlást, és a bolygó őslakói, a fremenek között lelnek menedékre. Paul, a fremenek közt élve, megtanulja az őslakók szokásait, a Harkonnenek ellen harcolva pedig kivételes bátorságról és rátermettségről tesz tanúbizonyságot. Így a fremenek között lassan elterjed a szóbeszéd, hogy Paul a megjövendölt megváltó, aki elhozza a szabadságot számukra és zöld paradicsommá változtatja Arrakist. Pault azonban látomások gyötrik, melyek szerint, ha megváltóként összefogja a fremeneket és az élükre áll, olyan vallásháborút szabadít a világegyetemre, amely milliók halálát okozza. Viszont, ha nem áll a fremenek élére, a Harkonnenek kegyetlenkedése tovább folytatódik.
A második részről el lehet mondani, hogy látványosabb, grandiózusabb az első résznél. Tovább tágítja az eddig megismert világot, többek között elkalauzol bennünket Arrakis még ismeretlen vidékeire, eljutunk a Harkonnenek disztópikus bolygójára, és bepillantást nyerhetünk IV. Shaddam padisah császár (Christopher Walken) udvarába is. A látottakat ismét Hans Zimmer zenei aláfestése teszi még élvezetesebbé, a dallamok még fülbemászóbbak, mint amilyenek az első rész zenéi voltak. Ennél lényegesebb különbség azonban az, hogy míg az első rész az Atreides-ház bukásán keresztül jobbára csak a politikai játszmák kegyetlenségéről üzent számunkra, addig a második rész már az önjelölt messiásokról, elvakult hitről és általában a vallási mozgalmak természetéről mesél. Bemutatja, hogy a próféta szerepében tetszelgő emberek miként használják ki önös céljaikra megszállott híveiket. És ezen keresztül megmutatkozik az is, hogy a hatalom miként változtatja meg az emberek személyiségét, természetesen nem pozitív irányban. Timothée Chalamet és Rebecca Ferguson érdemelnek itt dicséretet, akik színészi játékukkal remekül megelevenítették e folyamatot.
Ki kell emelni, hogy míg az első rész a könyv hű adaptációja volt, addig a második részben Denis Villeneuve már több ponton eltért az alapműtől. Mindenekelőtt Paul Atreides és Chani (Zendaya) kapcsolata alakul másként, mint a könyvben. Ez pedig a történet végkifejletére is kihat, ami azt jelenti, hogy a lezárás a könyv rajongói számára is tartogat meglepetéseket. Ez a változtatás azonban jól illik a történet ívébe, tovább fokozza az alapkonfliktust, valamint nyomatékosítja a film üzeneteit. Sőt Chani ily módon sokkal összetettebb karakterré vált, aki immár kétségek közt őrlődve szemléli Paul Atreides felemelkedését és színeváltozását. Nem mellékes az sem, hogy Zendaya kitűnően formálja meg a fremen hősnőt. Így minden bizonnyal ezeket a változtatásokat a Dűne leghűségesebb olvasói is megbocsátják a rendezőnek, annál is inkább, mert így, attól függetlenül, hogy olvasták a könyvet, úgy hagyhatják el a mozitermet, mint azok a nézők, akik nem ismerik a könyvet: a jóleső bizonytalanság érzésével, mivel ők sem tudják pontosan, hogyan fog folytatódni a történet. Harmadik rész pedig valószínűleg lesz, ugyanis Denis Villeneuve azt tervezi, hogy filmre viszi Frank Herbert A Dűne messiása című regényét is, amely a Dűne folytatása.
Összegezve tehát elmondható, hogy Denis Villeneuve-nek végre sikerült az, ami eddig senkinek: megcsinálta a méltó Dűne-filmadaptációt. Akik még nem olvasták Frank Herbert könyvét, azok a filmet megtekintve megérthetik, hogy a Dűne miért számít az egyik legnagyobb klasszikusnak a sci-fi világában, akik pedig már olvasták a könyvet, elégedetten hagyhatják el a mozitermet, mert kedvenc történetüket végre a maga komplexitásában, eposzi magasságaiban és elgondolkodtató üzeneteivel együtt láthatták mozgóképen.
