A zősök egész héten választásokelőtti lázban égtek. Atata fáradhatatlanul latolgatta az esélyeket, osztott-szorzott, közvélemény-kutatásokat böngészett, elemzéseket olvasott, az öreglány pedig a kampányrendezvényeken összeverődött tömegen ámuldozva azon csodálkozott, hogy a lelkes pártszimpatizánsok uopste nem félnek a koronavírus-fertőzéstől.
– A ki tudja hányadik sorsdöntő választások előtt állunk – közlé a fater. – Ha jobban belegondolok, az elmúlt bő harminc év alatt igazából errefelé nem is tartottak másmilyent.
– Ez azért van így – magyaráza amama –, mert hamisítatlan történelmi időket élünk.
– Bevallom, hiányozni fog a fülemnek az a sok jó, ami vár ránk, ha megfelelően szavazunk – sóhajta az öreg –: fizetésnövekedés, nyugdíjemelés, munkahelyteremtés, fejlődés…
– Csitt, Tegyula! – csattana fel a muter. – Kampánycsönd van! Tilos ilyenekről beszélni.
– No de hát, Tematild – értetlenkede atata –, itthon, egymás közt, tán csak zabad.
– Nem! – zárá le határozottan a témát az öreglány. – Nálunk még a falnak is füle van!
– Ja! A fülnek meg fala – trollkoda a fater. – Kíváncsi vagyok azért, vajon miről szólnak majd hétfőtől a vezető hírek.
– Ugyan miről szólhatnának?! – fintoroga amama. – Hát a koronavírusról! Újra hullámzik a nyavalya! A kínai Sanghajban a napokban 25 millió embert karanténba helyeztek!
– Könnyű nekik, náluk nem kell szavazni – jegyzé meg az öreg. – A kínai demokráciában egyáltalán nem fektetnek nagy hangsúlyt a választásokra.
– Mindenesetre nem úgy tűnik, hogy ez a kórság lecsengett volna, mint ahogyan jósolták – csóvála a fejét a muter. – A korona mellett pedig még a szezonális allergia, az influenza meg valami új, meg nem nevezett, egyelőre csak NN-vírusként emlegetett kór is jelen van.
– Nem csoda, hogy kórusban tüsszögünk mindannyian – nyugtáza atata. – Csak azt nem tudjuk, hogy éppen mitől.
– A zomzéd Zacsekék már igen – árulá el sejtelmesen az öreglány. – Ugyanis mindkettőjüknek pozitív lett a koronavírus-teszteredménye. Az imént szólt a zomzédasszony.
– Akkor azért nem toppant még ma be hozzánk a zomzéd – világosoda föl a fater. – Majd később felhívom szkájpon, van a számára egy jó viccem. – Próbaképpen nekünk is elmessélte.
– Egyetlen okot mondjon, miért kellene fizetnem a tévéilletéket, amikor nincs is tévém?!
– Azért, mert van számítógépe.
– De én a komputeren keresztül nem a televíziót nézem!
– Lehet, de a számítógép olyan eszköz, amelyen keresztül a tévécsatornákat is nézhetné.
– Rendben. Akkor adjon, kérem, három gyerekpótlékot!
– No de itt azt írja, hogy nincs gyereke!
– Nincs is, ám rendelkezem olyan „eszközzel”, amellyel csinálhatnék!
A Zacsekpeti cseten azt írta, hogy amióta apja-anyja „koronázott” lett, ő totál úgy érzi magát, mint egy királyfi. Erre csak azt tudtam neki válaszolni, hogy én meg viszont koldusnak érzem magam, merthogy a muter folyton azon nyavalyog, hogy ez a fránya orosz-ukrán háború miatt szép lassan mindannyian koldusbotra jutunk.
– Akárhányszor elmegyek a boltba, mindig valami többe kerül, mint amennyibe előtte került – sopánkoda amama. – Megdrágult a tojás! Húsvét előtt! És a hús! Meg a burek! De állítólag még a hitel is! Mi lesz itt, ha elszabadul az áram, a gáz meg az üzemanyag ára?!
A sok kesergéstől kikészülve, felajánlottam a Zacsekpetinek, hogy öltsük magunkra egymás gúnyáját, mint abban a híres regényben a koldus és a királyfi, és egy röpke időre cseréljünk otthont. Elsőre jó ötletnek tűnt, de aztán a Zacsekpeti kissé elbizonytalanított. Szerinte ugyanis nehezen tudnám megszokni azt, hogy a nagyija tévéjében éjjel-nappal nagy hangerőn megy valamelyik töröksorozat vagy a Zadruga, a zokostelója pedig egész álló napon át pittyeg, jelezve az újabb cicás vagy virágos kép érkezését. Ez valóban borzasztóan hangzik, úgyhogy, lehet, mégiscsak kihagyom ezt a személycserét. Ha belegondolok, a királyfiknak igazából zörnyű életük lehet. Megvan nekik határozva, mikor mit kell felhúzniuk, hogyan szükséges állniuk, hány órakor kell étkezniük, mit szabad mondaniuk, és nem lehet csak úgy ukmukfukk kihagyni valami döguncsi ceremóniát, hogy a zemberpalánta kedvére majszolja a pizzát vagy a lekváros fánkot az ágyban, miközben kedvenc rajzfilmjét nézi a tableten!
A fincsi nyalánkságról jut eszembe: az öreg a héten aggódni kezdett a cukrászok bevételén.
– Félő, hogy a próbakisérettségi után teljesen háttérbe szorul a dobostorta, sőt még az is megtörténhet, hogy ezentúl a kamaszok széles ívben elkerülik a cukrászdákat – mondá atata.
– Mi a csudáról beszélsz, Tegyula? – kérdé a muter.
– A zújságban olvastam, hogy a dobostortás matek-példa jól betett a kölköknek?! – kuncoga a fater.
– No de mi volt a feladat? – érdeklőde amama.
– Ha előzőleg húsz százalékkal csökkentik a dobostorta árát, később hány százalékkal kell megdrágítani, hogy újra a régi ára legyen – árulá el az öreg. – Tipikus piskóta-feladat.
– Ha tudod milyen irányba kezdj el gondolkodni, akkor tényleg az – jegyzé meg a muter.
– Mi az, hogy ha tudod milyen irányban kezdj el gondolkodni?! – értetlenkede atata. – Ha nem tudod, akkor mit csináltál nyolc évig?!
– Tudod, Tegyula, manapság nem úgy néz ki a suli, mint régen – magyarázá az öreglány. – Mostanság a ziskolában egyre több a karikázós feladat, hogy a butus… a kevésbé felkészülteknek is legyen némi esélye. Mint az életben! Ott se mindig a zorgalmas és a zokos boldogul a legjobban, hanem sokszor az, akinek mázlija van!
– Nem is tudtam, hogy ezt a „milyen szépen feltalálta magát!” szemléletet már intézményes szintre emelték?! – élcelőde a fater. – Hova vezet mindez?! Képzeld, műt a sebész, kezében a szike, és azon töpreng, hogy A, B vagy C pontban nyisszentsen egyet. Ott aztán tényleg zerencsére lesz szükséged!
Az öreg szerint ilyen véletlenszerű karikázgatással oszthatták az idén az Oscar-díjakat is.
– Az idei Oscar-gála legemlékezetesebb pillanata az volt, amikor Will Smith pofonvágta a felesége betegségén viccelődő Chris Rockot. Merészelje csak valaki azt állítani, hogy az utóbbi időben az Oscar-díjkiosztó unalmas! – csipkelőde atata.
– Az a te fanyalgásod oka, hogy nem értesz egyet a legjobb filmért járó szobrocska odaítélésével – láta át a szitán a muter.
– Mi tagadás, ha ez a CODA a legjobb film, ami tavaly Ámerikában á i siré készült, akkor vajon milyen lehet a többi?! – kukacoskoda a fater.
– Én szerintem meg egy szerethető alkotásról van szó – vevé védelmébe a filmet amama.
– Az igaz, de az még szép kevés az év filmje titulushoz – dünnyöge az öreg.
Egyébként a film egy életigenlő családról szól, ahol az apa, az anya és a fiúgyerek is siket, csak a lány nem, sőt, neki olyan jó a hallása, hogy zeneiskolába szeretne járni. Nekem az a jelenet tetszik a legjobban, amikor az apa egy hangosat púzik, amiért a lánya megfeddi, mire a férfi jelnyelven megkérdi tőle, tudja-e, miért van szaga a szellentésnek, s mivel a lány megvonogatja a vállát, az apa válaszol: „Azért, hogy a siketek is élvezhessék!”
Pistike, szép ígéreteket karikázó, dobostortamajszoló emberpalánta
