Ki a nagyobb áruló? Ki adta el Koszovót? Ki a vagyonosabb, ki a mágnás? Kinek a kormányzása alatt volt rosszabb? Ilyen, s ehhez hasonló kérdésekkel foglalkozott a házelnök megválasztásáról szóló vita során a köztársasági parlament, a legkevesebb, valóban, a házelnök-jelöltről hangzott el. Egyesek szerint ez meglehetősen szokatlan a parlamentáris demokráciákban, mások meg nem lepődtek meg, mert Szerbiát egyébként sem tartják a demokráciák fellegvárának. Úgy tűnik, a parlament új összetételének megválasztása, az egész választási hercehurca semmit sem változtatott az ülések milyenségén, s a témákon sem.
Akármiről is vitázik a ház, kezdettől végig ott van az az ellenségeskedés, amely éppen a vitát, pontosabban a témáról szóló érdemi vitát lehetetleníti el. Hogy ki adta el a déli tartományt, kinek a hatalma alatt születtek meg a Koszovóval kapcsolatos legrosszabb döntések, minden ülés ideje alatt hallani lehet, s ehhez mindig, minden egyes újabb vita során, társulnak még valamilyen új „felfedezések”, érvek, „bizonyítékok”, így indulhat az egész civakodás elölről. Részt vesz ebben a játékban hatalom és ellenzék egyaránt. A hatalomnak megfelel, hogy 2012 előtt is kénytelen volt az ország elfogadni olyan kompromisszumokat, amelyek kedvezőtlenek voltak Koszovó státusa tekintetében, s az ellenzéknek is megfelel, hogy ugyanerre már a jelenlegi hatalom is nem egyszer rákényszerült. Ezzel már kezdetét is veheti minden alkalommal a felsorolás, számlára írás folyamata az ülés témájának kivesézése helyett.
Nem egy elemző jegyezte meg furcsa helyzetként annak tényét is, hogy maga Ana Brnabić volt kormányfő, a vita során még házelnök-jelölt, ma már házelnök, maga is felszólalt a saját magáról folytatott vita során. Nem önmagát fényezte azonban, hanem csatlakozott párttársaihoz az ellenzék ellen leadott retorikai sortüzek szavatolásában, maga is elkezdte sorolni a másik oldal vétkeit, ahogyan a másik oldal is sorolta a jelöltét és a körülötte ülőkét.
A jelenetek képileg is meglehetősen jellegzetesek voltak, az ellenzék például folyamatosan kis Oscar-díjakat tartott a padokon, utalva arra, hogy szerintük a bűnözők által lefolytatott és feltárt kommunikációban az államfő állt az Oscar álnév mögött, amikor a legnagyobb főnökként emlegették.
A szópárbajok, ki- és bevonulások, szobrocskák, témát kerülő viták, ellenzéki és hatalmi bekiabálások üléssorozata volt tehát a házelnök megválasztásáról szóló. Végül a ház haladó párti többsége bizalmat szavazott Brnabićnak, ahogyan az várható is volt. Az ellenzék elhagyta a termet, ahogyan az várható is volt, kivéve a Branimir Nestorović vezette mozgalmat, melynek képviselői ugyancsak nemmel voksoltak. Az igenek száma, ennek ellenére, elérte a 153-at.
Milyen tanulság vonható le a képviselőház első, meglehetősen fontos döntését övező vita kapcsán? Elsősorban az, hogy semmi sem változott a hangnem tekintetében, ami azért nagy baj, mert a kulturált, érveken és nem leszámolásokon alapuló vitának így ebben a mandátumban sem lesz sok esélye, helye az üléseken. Talán az is elmondható, hogy némileg még durvultak is az állapotok, az ellenzék még hevesebben vitatkozik, a hatalom még hevesebben reagál.
Megválasztása előtt Ana Brnabić tett egy olyan kijelentést, hogy házelnöki tisztsége során nagy erőfeszítéseket tesz majd a különböző politikai érdekeltségű felek összebékítése, a dialógus kialakítása érdekében. Az ezt követő egyes megnyilvánulásai és első parlamenti felszólalásai alapján azonban arra lehet következtetni, hogy csupán egy rutinszerű nyilatkozat volt ez, melynek nem sok valóságalapja lesz a közeljövőben. A politikai indulatok csillapításához mindig két – vagy a szemben álló felek számának megfelelő – alany kell, s ebben a pillanatban, a választási csalásokról szóló állítások és tagadások, a megismétlésre kerülő fővárosi választások induló kampánya közepette, alighanem, búcsút inthetünk mindenféle politikai korrektségnek.
Nyitókép: Beta
