A Bruno Anković rendezésében készült Proslava (Ünnepély) című játékfilm mindenekelőtt azt vizsgálja, hogyan befolyásolják a politikai események az egyén sorsának alakulását, a boldog szép jövővel kecsegtető politikai kalandorok mily fondorlatos eszközökkel édesgetik magukhoz a nehéz sorsától szabadulni igyekvő, s nem eléggé óvatos kisembert, aki neveltetése ellenére a manipuláció áldozataként könnyedén esik bele a téves eszmék csapdájába, s miközben naivan azt hiszi, hogy a szebb jövő felé halad, egy sötét társadalmi állapot kiteljesedéséhez járul hozzá. A Damir Karakaš azonos című regénye alapján készült alkotás főhőse, Mijo a likai hegyvidéken él családjával. 1945 őszén járunk. A fiatalember négy évvel korábban egy olyan döntést hozott, ami miatt most kénytelen az erdőben bujdosni, és menedékből lesni az újonnan létrejött hatalom képviselőit, ahogyan a legyőzött hadsereg volt katonájaként a házában keresik őt.
A kézi kamera folyamatos remegő mozgása kellőképpen érezteti velünk a férfi zaklatott lelki állapotát, aki több kemény telet túlélve, tisztában van azzal, hogy a napok egyre rövidülnek, hamarosan leesik a hó, és a farkasok egyre nagyobb fenyegetést jelentenek. Ebben az állapotban szőtt visszatérő rémálmaiból és emlékezéseiből ismerjük meg addigi életét. Látjuk őt 1933 nyarán, amikor tizenévesként egy hatósági rendelet alapján el kell vinnie kutyáját a háztól. Aztán látjuk kisgyerekként 1926 telén, amikor az egész család éhezik. Vele együtt menetelünk és figyeljük, hogyan cipeli fel a helyzettől idegileg kimerült édesapja a hegytetőre a nagyapát. Betekintést nyerünk a faluban uralkodó emberi kapcsolatokba, az ember és természet közti viszonyba. Látjuk a mérhetetlen szegénységet és kiszolgáltatottságot. Nem is értjük, mi köze lehet ennek a szerencsétlen fiatalembernek a Független Horvát Állam (NDH) hírhedt hadseregéhez.
Az 1941 tavaszán játszódó fejezet adja meg a választ kérdésünkre. Mijo leendő feleségét, Drenkát és sógorát, Rudet kíséri el egy likai kisvárosba az ünnepélyre. A félművelt és törtető egyetemista Rude le van nyűgözve az újonnan létrejött állammal, és mindazzal, amit képvisel. Bőrcsizmát húz, és nagy rajongással siet az eseményre. A második világháború ideje alatt a tengelyhatalmak által megszállt Jugoszláv Királyság területén, német és olasz támogatással létrejött bábállam megalakulásának tiszteletére ugyanis országszerte népünnepélyeket szerveztek, ami az usztasa elit propagandacéljait szolgálta. A triász egész napos kimerítő gyalogos útja erdőn, hegyen, legelőn keresztül vezet. Rude csinos lábbelije, a rendezvényen látott bőség illúziója, akárcsak a tömegpszichózis erejével ható hazafias giccs megtapasztalása elkápráztatja az örök nincstelenségben tengődő Mijót, aki meggondolatlanságában vélhetően világos ideológiai meggyőződés nélkül már itt örök hűséget esküdött az új államalakulatnak.
A kifejezetten súlyos alkotást még átérezhetőbbé varázsolják a történet elmeséléséhez használt finom formanyelvi eszközök. Az elbeszélő technika időugrásokkal vezet el bennünket az origóhoz, vagyis a címbéli ünnepélyhez, mindvégig lépésről lépésre fokozva a feszültséget. Ahhoz, hogy ez tökéletesen működjön, sokban hozzájárul a film fényképezése. A kiváló beállítások, a már említett remegő kézi kamerázás, a festői szépségű likai táj, a társadalmi állapotok láttatása, akárcsak a bujdosó férfi vergődésének vizuális ábrázolása lenyűgöző képi élményt nyújtanak. Fontos sajátsága a műnek, hogy a hősök autentikus helyi tájszólásban beszélnek, amelyet jelenleg alig néhány százan használnak. Az izgalmas cselekmény, a kitűnő forgatókönyv és a remek operatőri munka mellett ki kell még emelni a felnőtt főhőst alakító Bernard Tomić színészi teljesítményét. Az elmondottakat kellőképpen egybefogja a rendezés, s mindez együtt kivételes filmalkotássá teszi az Ünnepélyt.
Nagyszerű megoldásnak tartom, hogy a záró képsorban a rendező archív felvételekkel mutatja meg az újonnan létrejött államot ünneplő sokadalmat: horogkeresztes tisztekkel, egyenruhás elöljárókkal, egyházi méltóságokkal, népviseletbe öltözött táncosokkal egyetemben. Az autentikus mozgóképek annál megrázóbbak, hogy tudjuk, a rezsim istenítése céljából, felemelő szándékkal készültek. Feltűnnek rajtuk a hamis reménnyel kecsegtető radikális szélsőjobboldaliakat rajongva üdvözlő fiatalok, feltételezhetően a Rudehoz hasonlóan fényes katonacsizmában pöffeszkedő, félművelt egyetemisták, mint hangadó ideológusok, akárcsak a Mijóhoz hasonlóan megvezetett apolitikus szegénylegények.
Hiteles dokumentumfelvételen nézhetjük végig, hogy a (mindenkori) hatalom micsoda kegyetlen módon képes felhasználni saját polgárait kétes érdekei megvalósítására.
Amellett, hogy rávilágít a terhes múltra, az Ünnepély nagy erőssége továbbá az is, hogy hideglelősen rezonál a jelennel. Bár a cselekmény konkrét történelmi időben és helyszínen játszódik, üzenete univerzális, témája pedig időszerű, mert fel lehet benne ismerni azokat a politikai erőket, amelyek hasonló eszközökkel ma is képesek „meghipnotizálni” elsősorban a szegényebb és kevésbé tájékozott néprétegek tagjait, akik, miközben jóhiszeműen azt hiszik, hogy a szebb jövő felé haladnak, igazából a maguk módján egy vészterhes társadalmi állapot kiteljesítéséhez járulnak hozzá. A film arra hívja fel a figyelmet, hogy az egyénnek állandóan ébernek kell lennie, és sohasem szabad megengednie, hogy elcsábítsák őt a politikai szélsőségesek. A végletekig megosztott világpolitikai helyzetben ez a mozzanat kifejezetten aktuálpolitikai üzenettel bír.
Nyitókép: palicfilmfestival.com
