HETI KÖRKÉRDÉSÜNK
Milyen télirevalót készít?
Lekvárt, dzsemet főzök – 8%
Gyümölcsöt dunsztolok – 7%
Savanyúságot teszek el – 3%
Paradicsomot főzök be – 5%
Több mindent készítek – 30%
Nem teszek el télirevalót – 47%
Kiskoromban „esemény” volt a paradicsombefőzés, amit a nagyszüleim egymást segítve végeztek. Ládákban érkezett a piacról az alapanyag, és várta az udvar hűvösében a nagy átalakulást. Mamám már előző délután megmosta az üvegmosó kefével a muzeális értékű „literes” hosszú nyakú üvegeket, amik a Magyar Szó békebeli lapjaival bélelt szalmahordó kosarakban száradtak a napon. A celofán még korábban felkockázódott, a vékony kendermadzag is ott tekeredett mellette a piros csokrokkal díszített viaszos abroszon. Bizonyos idő után rám is hárult a paradicsom mosása, amit az alig tíz évemmel nem igazán díjaztam, és igyekeztem fantáziadús történeteket beleálmodni a munkafolyamatba. Gyakran értetlenkedtem, hogy miért nem elég azokat a golyókat egy vízben megmosni, felesleges még kétszer-háromszor átrakosgatni, aztán felönteni, megint átrakosgatni, megint felönteni. Mamám kezében varázspálcaként, fürgén járt a kés. Előbb félbe vágta a szaftos labdát, kivágta a közepét, aztán negyedelte. Nagyapám felhasogatott néhány fehér színű, zsenge csutkát, és a kotlát tartó fél lemezhordó aljába csúsztatta a csutkamáglya tövébe. A méretes kavaró falapát nem csak most teljesített szolgálatot, itt-ott lila foltjaival a lekvárfőzések emlékéről is árulkodott. A füst lassan alábbhagyott és a csutkákat elkezdték felfalni a lángok. Görbén izzottak, aztán szenesedtek, közben melegítették az arcomat ahogy percekig meredtem rájuk. A paradicsom mind bőségesebb lében kezdett úszkálni, pirosan habosodott a kotla széle. Miután már nem maradt több alapanyag, amit fel kellene szeletelni, mamám átvette papámtól a kavarást. A fa keretes, alumíniumszűrős passzírozóba egy zománcos bögrével meregette bele papám a még darabos löttyöt, amit aztán felváltva hengereltek, nyomkodtak ki mamámmal a „kík fazik” fölé helyezett eszközzel. Az üvegekbe az itt-ott lepattogott zománcú tölcséren keresztül csordogált bele a piros lé, ami lekötözött celofántetőt kapott. Aztán a hőkezelés és tartósítószer után a spájz fa polcaira került. Közhelyes, de igaz, hogy ahány ház, annyi szokás. Mert amíg mi Észak-Bácskában a paradicsomlevest édesen fogyasztottuk, a dél-bácskai rokonság számára az szentségtörésnek számított, és az újvidéki otthonukban már a paradicsom alaplé sóval, zellerrel, vagy zöldséggel együtt került széles szájú dunsztosüvegekbe.
Mamám paradicsomlevesét kiskoromban anyukám tojással készült házi tésztája emelte mennyei magaslatokra. Anyu miután meggyúrta az udvarban kapirgáló tyúkok, vagy a gőgösen sziszegő libák tojásából, és a helyi malomban készült lisztből a tésztát, egy békebeli, kézzel tekerhető, és minden lendülettől felnyikorduló nyújtó eszközzel vékonyította és szeletelte a sárga masszát. Ha megszikkadt, ha nem, már került is a forrásnak lendült piros lébe. Mégis leginkább a picit keményebb reszelt tésztás változatával kedveltük.
Ezekben az időkben eszünkbe sem jutott boltból beszerezhető paradicsomlevet, vagy tésztát vásárolni. Ugyanúgy a lekvár, vagy a befőtt sem jöhetett szóba ipari változatban. Mindazt tartósítottuk, ami a kertben termett, és nyersen nem győztük elfogyasztani. Egyedül a savanyúság és az ajvár készítése nem volt az erősségünk, és nagyon megörültünk, ha nagynéném konyhájából érkezett hozzánk „kóstolóba”. Aztán ahogy múltak az évek, fogyatkozott a családtagok száma, úgy esett vissza a lendület is. Meg mintha az órák is „felgyorsultak” volna, semmire sem maradt idő, és igyekeztünk egyszerűsíteni az életünket. Egyszer csak a gyümölcsök, a zöldségfélék mosás után műanyag zacskóba kerültek majd a mélyhűtőbe a kertből. És gyors kompótok, szószok, szörpök, levesek készültek a kertben szüretelt finomságokból. A paradicsomot úgy főztük ki lépcsőzetesen, egy-egy konyhaidényben, immár bent a villanytűzhelyen ahogy és amikor érkeztünk.
Az idén hosszú évek óta először nincs kertem. Nem palántáltam paradicsomot, paprikát, nem veteményeztem. Csak néhány bokor burgonyát tettem a földbe. Azaz a tavalyi apróságokat nem volt szívem kidobni. Nem láttam értelmét a palántálásnak, mert az elmúlt évek belefektetett idejét, energiáját a termés mértéke és minősége nem adta vissza. Hiába locsoltam, a levelek, a termés kiégett. Ezért idén nem készítek saját paradicsomlevet. Száz szerencsém, hogy anyukám kertjéből jut hozzánk is vegyszermentes termés, amit a gyerekek nagyon szeretnek. Az imádott paradicsomlevet pedig sajnos egyre gyakrabban a boltokból vásárolom.
Az ember koroktól, történelmi helyzetektől, anyagi háttértől függetlenül mindig is szerette a hasát. És a lehetőségeivel összhangban olyan ételt igyekszik magának beszerezni, elkészíteni, vagy szerencsés esetben megtermelni, ami ízben, színben, illatban, minőségben harmonizál az elvárásaival.
Miután bizonyos étkeket nem fogyasztok már évek óta, ezért számomra az iparilag előállított télirevaló szóba sem jöhet. Miután jó áron találtam alapanyagokat hozzá, a minap elkészítettem életem első „alternatív” ajvárját. Az elektromos grill sütőn piros paprikát és padlizsánt sütöttem, kicsit szenesítettem. A péphez olívaolajat, fokhagymát és citromlevet, sót adagoltam, nem főztem tovább, csak botmixerrel összetörtem. Mondhatom, ízletes lett! Csak kevés.
Nyitókép: Pixabay
