Két héttel a parlamenti, a köztársasági elnök- és a belgrádi városi választásokat, illetve néhány nappal ezek bizonyos szavazóhelyeken való megismétlését követően a leggyakrabban elemzett kérdések egyike továbbra is az, hogy rendkívüli esemény-e, ha két, egymással szemben álló politikai tömörülés elnöke találkozik egymással. Az elemzők zöme arra a megállapításra jutott, hogy nem. Semmi kifogásolni való nem lehet abban, hogy Aleksandar Vučić köztársasági elnök és a Szerb Haladó Párt elnöke tárgyalóasztalhoz ült Dragan Đilasszal, az Egyesült Szerbiai Ellenzék gerincét képező Szabadság és Igazságosság Pártjának elnökével, akit ő és holdudvara korábban „rablónak” és „a maffiapolip fejének” nevezett, míg Đilas nemrégiben még „elmebetegnek” titulálta minapi beszélgetőpartnerét. Ha másért nem, akkor azért, hogy a jövőben esetleg civilizálódjon a politikai színtéren használatos retorika. Miloš Jovanović, az SZDP elnöke, cinikusan megjegyezte: a találkozó akár annak a bizonyítéka lehet, hogy Vučić nem is annyira diktátor, Đilas pedig nem is annyira tolvaj.
Amennyiben valóban a társadalmi megosztottság enyhítését kereshetnénk a kulisszák mögött, a találkozóra már korábban is sor kerülhetett volna, és talán úgy, hogy Đilas arról egyeztet választási koalíciós partnereivel, nem pedig, folytatva korábbi gyakorlatát, az együttműködés minden alapszabályát megszegve kezd egyéni partizánakcióba, és attól azt követően sem áll el, hogy partnerei erre kérik. Így, a hivatalos nyilatkozatokból kiindulva, több szempontból is megkérdőjelezhető a találkozó lényege, indokoltsága, a választásokkal kapcsolatos folyamatok lépcsőfokait ismervén annak időpontja, no de a helyszíne is, valamint az, hogy a felek melyik minőségükben tárgyaltak – állítólag – a belgrádi városi választás megismétléséről és az általuk feltételezett belgrádi politikai válságról. Akkor ültek tárgyalóasztalhoz, amikor a választási folyamat formálisan még sem köztársasági, sem városi szinten nem fejeződött be, így egyik fél sem tudhatja, hogy melyik politikai tömörülés pontosan hány mandátummal rendelkezik majd, és ennek függvényében meg tudja-e alakítani a hatalmi többséget, illetve az stabil lesz-e és valóban politikai válság alakult-e ki Belgrádban – nem beszélve arról, hogy Đilas partizánakcióját követően az sem egyértelmű, hogy pártja hány mandátummal rendelkezik majd végül, de az sem, hogy az esetlegesen megismétlendő választásokon az ellenzék milyen kondícióban indulna, és ki kivel lenne még képes együttműködni. Mintha egy-egy választás méretre szabott ruhadarab lenne, amit addig igazítunk, amíg az tökéletesen meg nem felel, elköltve közben több millió eurót, és mintha adott esetben nem lehetne szűk többséggel kormányozni. Nem kényelmes és olykor zsonglőrködés, vagy politikai alkuk szükségszerűek, de a múltban bebizonyosodott, hogy ez a kötéltánc is működőképes. Vučić vasárnap válaszolt Đilasnak, mondván: amennyiben a legeredményesebb ellenzéki párt ragaszkodik a belgrádi választások megismétléséhez, ám legyen. Szerinte legalább hat hónapnak kellene eltelnie a választások megismétléséig, ám ha az ellenzék korábban szeretné, neki az is megfelel, ám a végső döntést az SZHP szervei hozzák meg. „Az, hogy a törvények helyett a folyamatokat egy-egy politikai párt és annak szervei határozzák meg, lesújtó a szerbiai társadalmi körülményekre nézve. Ennél egyedül az a lesújtóbb, hogy az ezekhez hasonló kijelentéseket, vagy folyamatokat csak kevesen élik meg szokatlanként” – reagált a történésekre Bojan Pajtić egyetemi tanár, a Demokrata Párt korábbi elnöke. Persze olyanok is voltak, akik szerint „Vučić nagylelkű és önfeláldozó politikus”. Tudván, hogy az átlagpolgárhoz az országos média közvetítésével elsősorban ez utóbbi üzenet jut el, még kevésbé világos, hogy valójában kinek a malmára próbálja hajtani a vizet Đilas.
Ha Marko Vidojković írót kérdezzük, Đilas és Vučić vagy a Szerbia Oroszországgal szembeni politikájának a módosítását sürgető nyugati országok „kezdeményezésére” ült tárgyalóasztalhoz, vagy Đilas politikai öngyilkosságot kíván elkövetni – magával rántván a szakadékba ellenzéki választási koalíciós partnereinek a többségét, akikre egyesek szerint a legtalálóbb kifejezés a „megosztottan a kudarcban”.
Az elemzők többsége szerint nem fér kétség ahhoz, hogy a belgrádi és/vagy a köztársasági parlamenti választások rövid időn belül való megismétlése kizárólag a haladóknak felelne meg, míg a Đilas körüli koalíciónak, és feltehetőleg a többi ellenzéki tömörülésnek, egyáltalán nem. Még Bratislav Jugović, az „ellenzéki médiát” sorra látogató haladó-fenegyerek is úgy véli, hogy a szerbiai politikai színtérről hiányzik az erőteljes és tevékeny ellenzék. Utóbbi a választásokat követő események következtében nem megerősödött, hanem újfent padlóra kerülhetett. A szombaton megismételt szavazást követően utóbbi álláspontok látszanak visszaigazolódni, hiszen az eredmények arra utalnak, hogy a szavazókat elsősorban a haladóknak sikerült megmozgatniuk, és az arányokat tekintve jobb eredményt értek el, mint április 3-án. Az ellenzék helyzetét nemcsak a váratlan találkozó generálta feszültség és a megosztottak tovább mélyülő megosztottsága bonyolíthatja, hanem az is, hogy utóbbiaknak valószínűleg nehezebben sikerülne megértetniük szavazóikkal, hogy vajon miért lenne indokolt ismét választásokat tartani, miközben az április 3-án lebonyolítottak szabályosságát általánosságban véve csak a Moramo koalíció kérdőjelezte meg. A becslések szerint az sem kizárt, hogy ha valamelyik szinten megismétlik a választásokat, az addig megalakuló köztársasági parlament előtte „visszamódosítja” a vonatkozó jogszabályokat és ismét 5 százalékos lesz a 2020-ban csökkentett választási küszöb, ez pedig, értelemszerűen, tovább nehezítené az ellenzék helyzetét.
Vidojković, sok más elemzőhöz hasonlóan, abban is biztos, hogy függetlenül a 12 megválaszolatlan telefonhívástól és kizárólag a kisebbségi pártok emlegetésétől a köztársasági hatalom megalakításának a vonatkozásában, a Szerbiai Szocialista Párt tagja lesz a kormánykoalíciónak. Még akkor is, ha az elemzések zöme szerint a hatalom következő összetétele feltehetőleg valóban szankciókat rendel el Oroszországgal szemben, hiszen Dačić pártjára nem illik az ellenzéki politizálás zubbonya, míg Vučić a kisebbségi pártokkal való együttműködés hozta 128–130 mandátumnál stabilabb parlamenti többséget óhajt. Még ha sor is került a Đilas–Vučić-találkozóra, a többség szerint egyelőre kizárt, hogy a két politikai vezető pártja koalícióra lépne egymással – habár Jovo Bakić szociológus úgy véli, hogy az említett koalíció kizárólag egy normális társadalomban lenne elképzelhetetlen, szerinte a szerbiai pedig nem az. Az említett forgatókönyv szerint Đilas pártja konstruktív ellenzékként politizálna a parlamentben, megszavazva a Szerbiát az EU-hoz közelítő beterjesztéseket, például az Oroszország elleni szankciókkal kapcsolatosakat. A következő hatalmi ciklusban Szerbiában, az EU áldásával, feltehetőleg tovább erősödik a stabilokrácia, véli Vidojković.
Ha Jovo Bakićot kérdezzük, az április 3-át követő folyamatokkal értelmét veszítette a választások intézménye. Bakić egyébként hiszi, hogy Vučić és Đilas együttműködése évek óta fennáll és kiemelkedően gyümölcsöző: „Mindketten autokrata vezetők, akik ügyesen kihasználják az átlagos szavazó intellektuális potenciálját.” A politika régen haldoklott, április 3-án, illetve az azt követő napokban csak a kegyelemdöfést adták meg neki, véli a szociológus, aki szerint ahhoz sem fér kétség, hogy Szerbiában de facto koloniális igazgatás veszi kezdetét. „Az autokrácia új korszaka kezdődik, a nyugati erők támogatásával. A jövőben két autokrata vezetőnek lesz meghatározó szerepe a társadalomban, Vučićnak és Đilasnak.”
