HETI KÖRKÉRDÉSÜNK
Hogyan tölti a vénasszonyok nyarát?
Teszek-veszek az udvarban, kertben – 28%
Ilyenkor járok üdülni, mert olcsóbb – 2%
Hosszú sétákra indulok a szabadban – 12%
Kirándulni megyek a természetbe – 2%
Ilyen tájban készítem a télirevalót – 2%
Szokványosan, mint bármikor – 54%
Üdítő avarillatú szellő simogatja az arcomat. A délutáni nap aranysárga langyos sugarai ráragyognak az egyre halványodó olajzöld, néhol vörösödő falevelekre. Sétálok a szorosra ültetett hárs-, dió- és tölgyfáink között, közben ropog a lábam alatt az avar. Az ősszel ismét előbújó kerekrepkény megtörik a talpam alatt, és érzem, hogy borogatja a hétköznapokban megtépázott lelkemet. Hosszú hetek óta végre azúrkék az ég, itt-ott bárányfelhő az égen, a napfény tisztán tör át a levegőn, és van időm végre az erdőcskénk aurájában megmártózni. Megsimogatni az ágakat, gyűjteni némi makkot, és összeszedni az alig termett piros dió és mogyoró termést, az illatozó birsalmát. A nyugatra kacsingató nap fényétől felparázslik a faluszéli keleti temető dombján magányosan vénülő csőszház fehéren világító fala, a körülötte tornyosuló oszlopos sírkövek, és az elvadult bokrok. Aztán a Hideg völgy lelassult csendje szétrobban, amikor valahonnan egy körfűrész vonyít fel, a kutyák ugatnak, vetőgéppel felszerelt traktor robog a közeli aszfalt úton. Ősz van inkább, mint indián nyár.
Az eddig nem tapasztalt száraz és meleg hetek után megváltás sokunknak az idei október. Habár napközben még majdnem nyárias a hőmérséklet, azért a kabátka, a vastag pulcsi felkívánkozik az ember hátára. Különösen a hűvösben. Mintha a madarak is aktívabbak lennének, az aljnövényzet pedig a nedves talajon megtáltosodott. A kertekben eddig soha nem látott növekedésnek indultak a paradicsompalánták, hogy majd egy korai talaj menti fagy pontot tegyen az életükre és sokat ígérő virágpompájukra.
A legtöbb ember előre néz, és a megtapasztalt rosszat igyekszik minél hamarabb maga mögött hagyni. Így vagyunk ezzel az idei nyár szinte kibírhatatlan hőhullámaival is. Ahogy elmúlt, már nem is nagyon akartunk rágondolni. Mindenki igyekszik visszatérni a korábbi életéhez, és folytatni ott, ahol addig. Pedig az elmúlt évek statisztikáit figyelembe véve, nagyon úgy tűnik, hogy aggodalomra van okunk, és jövőre sem lesz enyhébb, csapadékosabb a júliusunk-augusztusunk. Na, de mi „kisemberek” mit is tehetnénk ez ellen? – teszik fel a kérdést sokan. Megoldás szerintem létezik. Mégpedig, ha hatalmas méretű és tudatos fásításba kezdünk a vidékünkön. Azon a tájon, ahol, ha keresztülnézünk, kilométerekre is elláthatunk anélkül, hogy fa akadna fenn a látóhatáron.
Körülbelül nyolc éve kezdtük erdőnek megálmodni és tágítani az akkor még tenyérnyi kertünket. Reálisan gondolkodva tudtuk, hogy az életformánk már messze nem követi a nagyszüleink egyébként áhított útját, és a munkánk miatt a konyhakerti termelésre nem lesz alkalmunk. Ezért azt igyekeztük megvalósítani, amire vágytunk, és ami miatt a Duna, vagy a Tisza ártéri erdei felé kellene vennünk az irányt. Ezért első lépésben 200 csemetét ültettünk el, aztán annak a néhányszorosát. Mivel a dimbes-dombos vidékünk egyik völgyében növekednek a fák, az utóbbi években szűkösen mért csapadék is elég volt hozzá, hogy öntözés nélkül, rövid idő alatt hatalmasra nyúljanak. Gyermekeim mellett az erdőcskénk az, ami az utóbbi években hálával, és nem mellesleg büszkeséggel tölt el. Abban az időben, amikor a több évtizede velünk, mellettünk élő, bennünket védő és gyógyító néma társainkat egyesek lelkiismeret-furdalás nélkül végzik ki és teszik pillanatok alatt tűzrevalóvá. Amikor falum patakocskája mentén néhány nap leforgása alatt munkagépekkel marcangolják miszlikre a zöld övezetet, madarak, kisállatok életterét szűkítve. Amikor pusztába kiáltott szó, és sokszor felesleges időpazarlás a több helyen látványosan megszervezett fásítási akció, mert alig néhány nap leforgása alatt válik felelőtlen gazemberek áldozatává az a rengeteg csemete.
Kislány koromban tiszteletlennek éreztem a vénasszonyok nyara kifejezést, de el tudtam képzelni azt a napsugárban úszó, banyakemencéje mellett vigyorgó kedves anyókát, akiről elnevezhették az év egyik legszínesebb és legillatosabb időszakát. Egy régimódi kendős, ősz hajú, fogatlanul, mégis tiszta tekintettel és szívvel, őszintőn kacagó nénit láttam magam előtt, aki lelkének ragyogásával áthatja a gyümölcsösöket, az utcákat, az eget. Sárgás és bordó napfényt hoz magával a jókedve, és átfesti a nyár melegébe megfáradt faleveleket, amik többsége majd az első fagyok után csendesen megadja magát a gravitációnak. Egyre inkább értem a magyar megnevezés lényegét. Szerintem ez az időszak arra tanít bennünket, hogy a fiatalkorban kitűzött és megvalósítatlannak maradt céljaink, az összetört reményeink és szívünk miatt nem veszíthetjük el az életbe vetett hitet. A tudatot, hogy a kihívásokkal telt napjaink után lehet szebb is.
Például akkor, amikor a délutáni nap sugara október derekán rávetül a narancssárgásan ragyogó falevelekre, amikor gyermeki lendülettel rúgunk bele a sustorgó avarba, amikor a birsalma illata elvarázsol bennünket és amikor az azúrkéken ragyogó égre tekintünk.
Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele
