HETI KÖRKÉRDÉSÜNK
Hol szeret a legjobban vásárolni?
Bevásárlóközpontban – 28%
Boltokban, butikokban – 8%
Piacokon, vásárokban – 16%
Plázákban, üzletekben – 6%
Turkálóban, bolhapiacon – 6%
Termelőtől, gyártótól – 21%
Interneten otthonról – 15%
Mire Lackfi János verseskötete 2014-ben megjelent, a mi asztalunknál már nagy kedvenc volt a paradicsomleves betűtésztával. Ma is töretlen népszerűségű étel, reggelire, ebédre, vacsorára készíthetem anélkül, hogy bárki fintorogna a hírére és az ízére. A környékünk kereskedéseiben nem találkoztam még betűtésztával, ezért a levesünkbe magyarországi boltok polcairól származik. A levet az alapanyaghoz éveken át magam készítettem, de amióta az utóbbi nyarak keresztülhúzták kertészeti ambícióimat, általában a lakóhelyem kiskereskedéseiben vásárlom. Azért nem szerzem be nagyobb mennyiségben termelőtől, mert még egyszerűen nincs lehetőségem megfelelő módon tárolni. Úgyhogy igyekszem az egyik legnépszerűbb ilyen helyi önkiszolgálót megcélozni, ahol az egekbe úszott árakon némileg enyhít az egyik-másik gyártó folyamatos akciója.
Ha van lehetőségem, akkor persze szétnézek a nagyobb települések, a városi piacok és bevásárlóközpontok akciós kínálata között, de az alapanyagok legnagyobb részét tudatosan veszem kisfalum boltjaiban vagy termelőitől. Helyi vagy környékbeli eladók kínálatából töltöm fel a ruhásszekrényeink polcait is, és ha gyógyszertár felé kell vennem az irányt, ha csak tudom, a helyit választom.
Célirányosan veszem az irányt falunk postájára, amikor csak tehetem, ha készpénzzel intézem a számlák befizetését. És nemcsak azért, mert a tapasztalatom szerint jobban jár a pénztárcám, hanem mert aggódom. Hiszen rájár a rúd manapság a falusi boltokra, postákra. Nemcsak az infláció, az egyre emelkedő adóterhek miatt, hanem mert szűkül a vevőkörük. A kuncsaftok száma és a forgalom a nagyobb ünnepkörök idején hazalátogatóknak köszönhetően ugrik meg valamennyivel. És ahogy a tőlünk északabbra élő testvéreink déli határvidékének bizonyos falvaiban már megtörtént, itt is pillanatok alatt lakat kerülhet rájuk a gazdaságosság és a fenntarthatóság elvére hivatkozva.
Így hát a konyhába az alapanyag jelentős százalékát kistermelőktől, illetve az akciós árai és vásárlási kedvezményei miatt a legnépszerűbb és legrégebbi falubeli boltban szerzem be. Ezenkívül betérek a legfelszereltebb önkiszolgálóba is, még ha az árai nem is a legkedvezőbbek. És odafigyelek, hogy a hozzánk legközelebb eső családi vállalkozásként működő boltban is otthagyjam a fizetésem bizonyos százalékát. Hiszen nekik aztán valóban nincs könnyű dolguk, merthogy lakosságában fogyatkozó létszámú környékünk mellett még a falu szélén is üzemelnek, azaz csupán egyik oldalról veszik körbe az üzletet lakóházak. Az eladók kedvességükkel és a portékák személyre szabott beszerzésével igyekeznek magukhoz csalogatni a vevőket.
Sajnos velük ellentétben falunkban az egyik nagy múltú, eredetileg szabadkai székhelyű, de már rég nevét és fényét vesztett üzletlánc eladóinak nincs ekkora szerencséjük és választási lehetőségük. Ők azt árusítják, amit kapnak. Hiába a rendelésük, a vásárlók kérései, valaki máshol dönt arról, hogy lakóhelyemre milyen áru érkezzen. Sok esetben, mintha úgy gondolkodnának az íróasztalok mögött kávézgatók, hogy „nekik ott, abban a kis porfészekben a másod-harmadosztályú is jó”! Szinte olyan – az emberséget, a tiszteletet és a megbecsülést sutba vető – hozzáállás áll emögött, mint ami miatt köztudottan Európa és a világ népszerű márkáinak a legsilányabb minőségben gyártott édességei, tisztálkodási és tisztítószerei landolnak a polcainkon.
A minap volt alkalmam bejárni Szabadka központjának cipőkereskedéseit. A felém szálló „tessék” kérdésre elmondtam, hogy van egy óra szabadidőm, és igyekszem kötetlenül felmérni a kínálatot, az árakat, és közben rekreatív sétát tenni az aranysárga és olajzöld árnyalataiba öltözött városközpont fái alatt. A zömében pozitív reakciók mellett néhány helyen savanyú arccal értetlenkedő, flegmatikus eladók bámultak vissza rám, és a felém sugárzott negatív energiáikkal azonnal visszarepítettek gyermekkoromba, a megüresedett polcú, fizetéstelen 90-es évek bugyraiba. Úgy éreztem, a lépéseimet nem a szívélyesebb kiszolgálás érdekében követték árgus szemekkel, inkább arra voltak ráélezve, hogy melyik portékát emelem el és futok vele világgá. Ezen a napon azt is megtapasztaltam, hogy a város egyik tekintélyes múltú, patinás berendezésű, nemrég fenntartót cserélt könyv- és papírkereskedésében viseletes szabadidőruhába és tornacipőbe öltözött, szétszórt ifjú hölgyek igyekeztek összpontosítani a kérdésem tárgyára.
Kereskedőnek lenni egykor státusszimbólum volt felénk, illetve szerte a világban. Egyenes gerinctartással, tisztelettudó, segítőkész hozzáállással, stílusos eleganciával, magyar, szerbhorvát, német nyelvtudással várták az eladók a vevőket vidékünkön. Mára, mint oly sok más, ez az értékrend is megkopott. Kiveszett belőle a lélek és a lelkesedés, a felek pedig gyors és jelentős nyereséget akarnak elkönyvelni. Talán a kereskedelem néhai tekintélyét szerették volna feléleszteni 22 évvel ezelőtt azok a brüsszeli EuroCommerce kiskereskedelmi lobby-szervezet tagjai, akik életre hívták az Európai Kereskedelem november 5-én jegyzett napját. Az ünnep apropóján Magyarországon évek óta a Munkáltatók Országos Szövetsége igyekszik kitüntetni a szakma kiemelkedő képviselőit. Nagyon is helyén van ez a lépés, és talán egyszer elhozza a kereskedők, a bolti eladók megérdemelt megbecsülését, elsősorban szakmai körökben.
Azért halkan érdeklődöm, hogy vajon abban a díszes teremben megtartott gálaünnepségen felszólalók két ízletes falat és korty minőségi bor között említést tettek-e a hétről hétre csendesen, ámde lendületesen növekvő árakról? Vagy fejezték-e ki aggodalmukat az egyes termékek minőségének a romlásáról, és a méretének néma zsugorodásáról, azaz a zsugorinflációról?
Nyitókép: Pixabay
