Egy májusi reggelen 2020-ban a bécsi rendőrség tagjai kopogtattak be az éppen munkába készülődő Pavle Marić lakásának ajtaján, és őrizetbe vették a megdöbbent fiatalembert. Annak gyanújával, hogy a bécsi központi kórházban süteménnyel megmérgezte kollégáit, a fiatal pszichiáter hirtelen egy igazságügyi örvényben találja magát. Hetven napot tölt előzetes letartóztatásban – tekintettel a koronavírus-járványra, ebből az első két hetet karanténban –, amit követően még két évig eltart az ellene folytatott bírósági eljárás. A kezdetektől fogva mulasztások, visszaélések és manipulációk jellemezte büntetőjogi per logikátlanságaival és társadalmi következményeivel ártatlan áldozatot teremt a szerb származású fiatalemberből, amit a 2022 júliusában kimondott felmentő ítélet sem tud teljes mértékben semlegesíteni, az osztrák jóléti társadalom számára Pavle továbbra is az a bizonyos orvos marad.
Dragan Velikić az életből ihletett, nemes egyszerűséggel Bécsi regénynek (Bečki roman) nevezett műve lélektani regény egy büntetőeljárásról, szülő-gyerek (elsősorban apa-fiú) viszonyról és identitáskeresésről. Az eset kirobbanása a történet mindhárom főszereplőjét: a szülei válása, vagyis ötéves kora óta az édesanyjával Belgrádban élő, majd édesapja hatására egyetemi tanulmányait Bécsben folytató Pavlet; édesanyját, Olgát, aki a borzalmas hírről értesülve a szerb fővárosból azonnal Bécsbe utazik; és a harminc éve az osztrák fővárosban élő, fogorvosként praktizáló édesapját, Andrejt is felülvizsgálatra készteti. Mindegyikük kénytelen újraértékelni addigi életét, nézeteit és hitét, s szembesülni tévedéseivel, amelyek a maguk módján esetleg hozzájárulhattak ahhoz, hogy a történések kifürkészhetetlen egymásutánja a sajnálatos eseményhez vezessen.
A szerző nem hagy kétséget vétkesség és ártatlanság tekintetében, az olvasó előtt elejétől fogva világos, hogy a fiatal pszichiáter ármány áldozata, a regényt a meghökkentő eljárás ábrázolása és a főhősök pszichikai profiljának spirálszerű feltárása varázsolja izgalmas olvasmánnyá. Az utóbbi tekintetében az édesapa karaktere a legkomplexebb, egyben a legizgalmasabb. Olga nem kételkedik abban, hogy volt férje „mindent elintézett, talált jó ügyvédet, elolvasta a tanúk vallomásait, elfogadta a tényállást, egy pillanatra még el is hitte, legalábbis részben, a szörnyű vádakat. Mindenesetre megengedte magának, hogy kételkedjen a saját gyermekében, szemben annak az országnak az államapparátusával, amelynek az útlevelével már tizenöt éve rendelkezik. A kezdetektől fogva ezen alapszik a kettejük közötti félreértés.”
Andrej számára a rendezett ország jelenti a legfőbb tekintélyt. Ezt az ideált az ő szemében Ausztria testesíti meg, ahol ha egy turista netán a városi autóbuszban felteszi a lábát az ülésre, az első idős hölgy rászól, hogy így nem illik viselkedni. A megbecsült fogorvos számára Jugoszláviával, később Szerbiával szemben társadalmi felépítésével és szociális ellátórendszerével Ausztria maga az ígéret földje. Ebből kifolyólag a fia esete egy három évtizedes rögeszmét zúz össze. Rá kell ébrednie, hogy a rendezettség máza alatt a fejlett Európában is működnek az emberi kicsinyességek: az intrika, a mobbing és a rosszindulat, sőt a korrupció és a klientelizmus sem idegen jelenség. Mi több, azok is ugyanannyira „szervezettek”, mint az egész társadalom. A teljes gépezet összefogása és védekezése a valami oknál fogva veszélyesnek kikiáltott egyénnel szemben egyféle kafkai olvasatot biztosít a regénynek.
Vajon mi az a fenyegetettség, amit Pavle jelenthet egyes befolyásos kollégái számára, ami egy afféle meghurcoltatást von maga után, amelynek során a közeli munkatársai agresszívnak, pszichotikusnak, sőt skizofrénnek állítják be őt? Vajon teljesen ártatlannak nevezhető Pavle? Abban az ügyben, amelyben kilátásba helyezték a bebörtönzését, jogilag egyértelműen igen, merthogy a kollégái vallomásai mind puszta rágalmaknak bizonyultak. Pavlenak azonban van egy más jellegű bűne: hazugságban él. Ha nem ragaszkodna nemi irányultsága eltitkolásához, kollégái koholmányai alól is gyorsan kihúzhatná a szőnyeget. Igazából ő nem akkor került rácsok mögé, amikor azon a májusi reggelen bilinccsel a kezén bekísérték a cellába, hanem egész addigi életét zárva töltötte: egy saját méretére szabott börtönben nőtt fel.
A fogdában töltött idő a fiatalember számára lelki felszabadulást jelent az állandó megfelelési kényszer alól, nem kell többé megjátszania azt a valakit, aki nem ő, s aki nem illik bele az apa „nagy projektjébe”. Pavle sosem lázadt, mindig engedte, hogy apja döntsön helyette, fel sem téve a kérdést, vajon ő is tényleg azt az utat szeretné járni, amelyet édesapja kiválasztott számára, vagy inkább egy másikat. Andrej közben nem vette észre, hogy tudatosan vagy sem, de megfosztja fiát a szabad döntés jogától és a felelősségvállalástól, s ezzel egy időben a felnövekvéstől is, kapcsolatai révén a központi kórházi munkahelyhez is ő segítette Pavlet. Éppen emiatt a fiatalember előzetes letartóztatásban töltött időszaka alatt az apa társbűnösnek érzi magát. Úgy véli, jelentős mértékben ő tehet arról, hogy erre sor került, mert nem készítette fel kellőképpen a való életre a gyermekét.
A regényben elhangzik, hogy a bizonytalanság apa és fiú kapcsolatának az állandója. A probléma pedig a hallgatás. Apa és fia látszólag mindenről beszélnek, Andrejnek Pavle összes tanáráról és vizsgájáról tudomása van, csak a lényegre nem terelődik sohasem a szó. A hallgatás bizonyos módon a koncentrációs táborokat megjárt anyai nagyapa óta transzgenerációs viselkedési modell a családban. Ezzel magyarázható, miért nem beszél Pavle sem soha szexuális irányultságáról. Dragan Velikić kiváló pszichológiai érzékkel fókuszál hol az egyik, hol a másik hősére, lélektani boncolása közben tisztában lévén azzal, hogy nem sok értelme van a kései felismeréssel újraértelmezni a múltat. Maga is és hősei is tudják, hogy nincs az a nézőpont, ahonnan kihámozható a mindenki számára mindenkor érvényes igazság. Azt még egy kifogástalanul működő igazságügyi rendszer sem tudná biztosítani, az osztrák igazságügyi rendszer pedig sokféleképpen jellemezhető, csak tökéletesnek nem. A Bécsi regény kritikai célpontja talán éppen ezért elsősorban az osztrák igazságszolgáltatás, az ott uralkodó hiányosságok különösen szembetűnően hatnak, amikor egy tökéletesen funkcionális államról beszélünk, amilyen történetesen Ausztria.
A Pavle ellen irányuló igazságtalanság és összeesküvés – ami megfosztja a törvényszéki pszichiátriai specializációt folytató fiatalembert szabadságától, perspektívájától, karrierépítésétől – fájó kijózanodást jelent az apa számára. Andrej mindig úgy vélte, hogy az idegennek a legokosabb beépülni a társadalomba. Az Ausztriát idealizáló férfi nyugdíjba vonulása előtt kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy egész élete pótcselekvések sorozata volt.
Világéletében a gondviselő apa szerepében tetszelgett, aki, annak érdekében, hogy megvédje őt, igazából trivialitásokkal látta el gyermekét. Fia letartóztatása és az azt követő események lerombolják Andrejben azt a mítoszt Bécsről, amit harminc éven át dédelgetett magában, az addig oly sokra tartott helyi mentalitás is hirtelen elveszíti vonzalmát. A nyugalom és a jólét földjéből Ausztria egy pillanat alatt a konformizmussal és kényelemmel elvakított kispolgáriság birodalmává avanzsál. Képletesen szólva: immár keserűnek bizonyul a ránézésre továbbra is tökéletesnek tűnő Sacher-torta.
Nyitókép: Laguna, 2024, 176 oldal
