Szűnni nem tudó elszántsággal folytatják az egyetemi hallgatók a karok zárlatát és az utcai megemlékezéseket, tiltakozásokat, lezárásokat. Nincsenek egyedül, hiszen a mezőgazdasági termelők is bejelentették, hogy tiltakozásba kezdenek, emellett már az ügyvédi kamara is tartott egynapos munkabeszüntetést, egyes szakszervezetek is jelezték, hogy támogatják a fiatalokat és kivonultak velük az utcára, s ezt teszi számos értelmiségi, tanár, színművész, közéleti személyiség is. Hétfőn már, az eddiginél is határozottabb módon, belendültek a belgrádi középiskolák tanulói is, diákplénumokat hívtak össze, melyekre tanáraikat is meghívták, nem kétséges, miről tanakodnak ezeken az új összejöveteleken a fiatalok és az oktatási intézmények tanárai. Bizarr jelenetet is láthattunk: az újvidéki Jovan Jovanović Zmaj Gimnázium igazgatója – ebből a gimnáziumból indult voltaképpen el Újvidéken a középiskolások megmozdulása, majd vett lendületet, amikor a kormányfő azzal vádolta meg az egyik tanárt, hogy erőszakkal vitte ki tüntetni az ebben az intézményben tanuló fiát, holott, mint kiderült, a tanár nem is ad elő gyermekének – hétfőn négy órán át térdelt az iskola épületénél található egyik pad mellett, majd a bejárat lépcsőzetén. Mint tudjuk, korábban az igazgató elnézést kért a kormányfőtől, a diákok pedig most azt követelik, hogy – mivel a vádak megalapozatlanok voltak – azt azonnal vonja vissza, s ehelyett a tanároktól és a diákoktól kérjen elnézést viselkedéséért. Egy szó mint száz: az ország oktatási intézményeiben a fiatalok tiltakoznak, elégedetlenek társadalmi helyzetükkel, az egész társadalom állapotával, az újvidéki vasútállomási tragédia, mely 15 emberéletet követelt, az utolsó cseppnek tűnik ebben a pohárban. Ma már megszámolni is felesleges, hány egyetemi kar áll pontosan zárlat alatt – utoljára mintegy hatvanról adtak hírt a beszámolók –, s mára az is bizonyossá vált, hogy a fiatalok nem elégszenek meg azzal sem, ha a hatalmi párt és az államfő követeléseik teljesítéséről beszél, főleg akkor nem, ha sértő vádakat is hozzáad ezekhez a kijelentésekhez.
Az megállapítható, hogy az államvezetőség nem találta fel magát igazán a kommunikációban az újvidéki tragédiát követően, az egyetemisták tiltakozásainak kezdetét követően pedig még úgy sem, kivéve ha nem az a célja, hogy még inkább felfűtse a kedélyeket. Mindennaposak az egyetemi hallgatókat külföldről fizetetteknek, munkakerülőknek nevező beszámolók a kormányközeli médiában, ez pedig nyilván nem csökkenteni, hanem fokozni tudja csak az ellenállást. A hatalmi kommunikációs csatornák voltaképpen kétféle megközelítéssel viszonyulnak a történésekhez: igyekeznek azokat jelentéktelennek nyilvánítani, s más témákra terelni inkább a figyelmet, ha pedig foglalkoznak az eseményekkel, akkor törekednek rámutatni annak ellenségességére, „megrendeltségére”, túlpolitizáltságára, ellenzékiségére. Mi más célt szolgálhatna a híradásokban annak hangsúlyozása, hogy a Szerbiában nem népszerű személyek támogatják az egyetemi hallgatókat, például a koszovói kormányfő is, ezt szajkózta néhány napja nem egy média.
Hogy korántsem jelentéktelenek ezek a megmozdulások, azt annak ténye is bizonyítja, hogy valóban közzétettek jelentős dokumentumokat a vasútállomás felújításával kapcsolatban, ezekből mellesleg kiderül az is, hogy valószínűleg nem volt igazuk azoknak a politikusoknak, akik arról beszéltek, semmit sem dolgoztak a bejárat feletti védőtetőn, hiszen közel harminc iratot közölt csak a védőtető kapcsán a kormány a tüntetések egyik követelésének eleget téve. Ami az államvezetőséget illeti, szerintük minden követelés teljesült, a hallgatók szerint azonban korántsem, hiszen nem következett még be a felelős személyek elítélése, nem állítottak elő minden tüntetőkkel szembeni erőszaktevőt, s nem mondott le például az Újvidéki Egyetem rektora sem – egyebek között ezeket az érveket is felhozzák a fiatalok, amikor az államvezetőség állításaira reagálnak.
Az aktuális tiltakozások sokaknak okoztak nagy meglepetést, főleg azoknak, akik meg voltak győződve arról, hogy a „mai ifjúságnak” semmiről sincs véleménye, a hálózatok algoritmusában, virtuális térben él. Egy TikTok-videót láttam tegnap, melyben az egyik, megmozdulásokat támogató fiatal egyértelműen közölte, ez most az ő harcuk, támogatásra van szükségük, vagy legalább arra, hogy ne ássák alá szándékukat az idősebbek, nekik kell ebben az országban élni még vagy fél évszázadot. Ha munkakerülőnek is nevezik őket, lehet, éppen most végzik el életük legnagyobb munkáját, közölte elérzékenyülve az egyetemista.
Nyitókép: Ótos András felvétele
