Az újkori magyar történelem legdicsőségesebb két évére, az 1848–49-es forradalomra és szabadságharcra szeretünk úgy nézni, mint a magyarság egyedülálló teljesítményére. Ez a nemzeti büszkeségből kiindulva érthető és részben jogos is, hiszen valóban elképesztő, amit véghezvitt az öntudatára ébredt nemzet abban a másfél évben.
Az egyik legkiemelkedőbb eredmény a magyar honvédség tüneményes gyorsaságú felállítása volt, amely a tavaszi hadjárattól fogva már méltó ellenfelének számított Európa egyik legerősebb haderejének.
Bona Gábor e témáról szóló könyvéből megtudhatjuk, hogy a honvédség minden tekintetben egy országos haderő volt, állományában visszatükrözte a történelmi Magyarország nemzeti összetételét, amely lakosságának akkor még a fele sem volt magyar. A honvédzászlóaljakban tömegesen jelen voltak a szlovákok, a magyarországi németek, a partiumi és a bánáti románok, a kárpátaljai ruszinok, a zsidók, de még a nemzeti látásmód szemszögéből az ellenséges oldalhoz sorolt szerbek, horvátok, erdélyi szászok közül is sokan csatlakoztak. Gondoljunk csak az aradi vértanúk közül a vidékünkön (is) harcoló szerb Damjanicsra, a vele együtt küzdött, apai ágon horvát Knézicsre vagy a szintén apai ágon örmény eleméri Kis Ernőre és a német származású zombori Schweidel Józsefre, hogy csak a Délvidékhez kötődőket soroljuk fel a tizenhárom közül.
Abban a tekintetben szintén magyarországi volt a honvédhaderő, hogy tiszti törzsállománya túlnyomórészt magyarokból állt, miként az ország nemességét is túlnyomórészt magyarok alkották. Ez ismét egy olyan tény, amire fölkaphatjuk a fejünket, hiszen ezek a magyar nemesek képesek voltak a polgári eszmék elterjesztésének a vezéregyéniségeivé válni –középkori kiváltságaikról lemondva és a jobbágyfelszabadítás mellé állva.
Nyitókép: Illusztráció/MTI/Vajda János
