2025. április 17., csütörtök
JEGYZET

Kikelet

 A múlt hétvégén tartották Magyarkanizsán a Kikelet elnevezésű tavaszi kézműves- és virágvásárt. Ez az a rendezvény, amit már évek óta megszervez a Meta Terra Egyesület, mintegy köszöntve vagy inkább csalogatva a közeledő tavaszt. Ezúttal gyönyörű, verőfényes időben zajlott le a háromnapos esemény, mely kicsalogatta még azokat is, akik eddig inkább a meleg szobát választották. Igazán jó volt egyet fordulni a városi téren, beleszippantani a tavaszi levegőbe és a virágok illatába, melyek hirdették, hogy végérvényesen is beköszöntött a megújulást hozó évszak.

Gyerekkoromban nem szerettem a tavaszt, mert olyankor kitárultak az ablakok, bár még nem volt igazai meleg, de nálunk szellőztetés folyt szinte estig, a család tagjai pedig kint, a kertben tettek-vettek. Akkoriban fájlaltam, hogy mindenki kimozdult, a veteményesben nekem is kijutott a feladatból, és nem is értettem, hogy minek vesződünk a zöldbab meg a sárgarépa ültetésével és vetésével. A sárgarépa ritkán kelt csak ki, esetleg akkor, ha a vetőmag nem a boltból, hanem valamelyik ismerőstől származott, a zöldbabbal azonban mindig szerencsénk volt. Ugyanígy a cékla, a tök, a borsó, sőt a saláta is bő termést hozott. Később került a földbe a piacról vásárolt paradicsom- és paprikapalánta, ami minden nyáron megörvendeztette az egész családot lédús, vegyszermentes és ízletes terméssel. Ma is hiszem, hogy annak a paradicsomnak, ami otthon termett, nincs párja. Egyik bolti társa se veheti fel vele a versenyt. Arról nem is beszélve, hogy milyen jó érzés, amikor nem kell messzebb menni, mint a kiskert, és onnan leszakítva az asztalra tenni a friss paradicsomot a házi szalonna mellé. Krumpli is került a földbe, és a krumplibogarakat is szedegettük, az is egy feladat volt. Mára ezek a tevékenységek a háttérbe szorultak. Csak remélni tudom, hogy amikor nekem is lesz saját kertem, az otthon tanultakat majd ott kamatoztathatom, és ugyanúgy tudjuk majd élvezni a semmihez sem fogható ízeket.

Manapság a boltok polcai és a piacok is roskadásig meg vannak pakolva szebbnél szebb zöldségekkel és gyümölcsökkel. Nem kell megvárni a termőidejét, akár decemberben is ehetünk friss földiepret, paradicsomot, paprikát, de még tököt is. Az, hogy milyen a tápanyagtartalmuk, és mi minden felesleges pluszt tartalmaznak ezek a termények, talán jobb, ha nem is tudjuk. Egyszer valahol azt hallottam, hogy mindent akkor kell enni, amikor szezonja van. Hogy télire mi marad? A savanyú káposzta, a savanyú uborka és paprika, az ecetes zöldségek, a kamrában tárolt alma, az elvermelt sárgarépa. Mégse szenvedtek őseink ekkora vitaminhiányban, mint mostanság. A gyógyszeripar egyik jövedelmező ága a vitaminértékesítés, melyből ember legyen a talpán, aki ki tudja választani a legmegfelelőbbet.

Az egyik legszebb kora nyári élményem az, amikor kerékpárral jártam dolgozni a szomszédos faluba. Nagyon vártam, hogy az eperfák termései mikor színesednek meg. A legfinomabb uzsonnáim voltak azok, amikor hazafelé karikázva megálltam az út szélén, letámasztottam a bicajomat és szépen beálltam az eperfa alá. Talán egy óra is eltelt, mire a fáról leszemezgettem az érett epreket. Addigra a tornacipőm, a ruhám, a kezem tiszta lila volt. A számról le se tudtam törölni a színt, csak egy jó alapos mosdás után kopott le a természetes színező. Mégis úgy éreztem, hogy ott, azokban a szegletekben, az út menti eperfák tövében lakik a boldogság. A nyíló pipacsok, a lédús, édes eprek, a kerékpárom és én. Közben elmerenghettem a tekerés ideje alatt, a madarakat figyeltem, és mire hazaértem, kellemesen jóllaktam és kellemesen ki is fáradtam, s szellemileg felfrissülve folytatódhatott tovább a nap. Mindig utólag tudjuk csak értékelni azt, ami megadatott, de én már ott és akkor is tudtam, hogy jó sorom van, és megörökítettem egy kép erejéig, hogy számomra hol lakik a boldogság. A pipacsok és eperfák között, valahol félúton a szülőfalum, Orom felé. 

Magyar ember Magyar Szót érdemel

Nyitókép: Itt lakik a boldogság (Fotó: Bajić Jenei Klementina)