A párválasztás az egyik legfontosabb döntés az életünkben, ami teljes mértékben befolyásolja sorsunk további alakulását, legyen szó testi-lelki-szellemi kiteljesedésről, karrierépítésről, gyerekvállalásról vagy szabadidős tevékenységről. Jelentőségéből kifolyólag olykor felmerülhet bennünk a kérdés, vajon a közösen eltöltött idő után tudunk-e még nyújtani egymásnak valamit, egyáltalán jól választottunk-e, párunk „az igazi”, vagy inkább egy régi partnerünk mellett kellett volna maradnunk, netalán lehorgonyzás helyett esélyt adni egy újabb szerelem kibontakozására.
Dietrich Brüggemann Nö című játékfilmje tizenhárom fejezetben meséli el egy párkapcsolat történetét, azon keresztül nyújtva betekintést az emberi viszonyok összetettségébe. A nyitójelenetben a harmincas éveikben járó két főhős, a sebész Michael (Alexander Khuon) és a színésznő Dina (Anna Brüggemann) az ágyban fekszenek, és a kapcsolatukat boncolgatják. Arról beszélgetnek, mit szeretnek a legjobban a másikon, milyennek ítélik meg az egymáshoz fűződő viszonyukat, min változtatnának esetleg, szeretnének-e gyereket, vagy inkább szakítaniuk kellene. Már itt felsejlik a millenniumi generáció képviselőire jellemző örökös tanácstalanság, ami a folytatásban még inkább kifejezéshez jut, legyen szó önmegvalósítási gondokról, állandó szorongásérzetről, a szülőkkel kialakított bonyolult kapcsolatról, vagy az előző nemzedékek által bejáratott életvitel elutasításáról.
A fejezeteket elsötétített kép választja el egymástól, azzal a jelzéssel, hogy a két jelenet között mennyi idő telt el, ami lehet egy nap, de akár több év is. Az epizódok a legkülönfélébb életszituációkba kalauzolnak bennünket: többek között bepillantást nyerünk egy esküvői mulatságba; jelen vagyunk Dina konceptuális művész édesanyjának nagyszabású performance-án; együtt hajózunk a főhősökkel és Michael szüleivel egy szigetre; elkísérjük Dinát egy terápiás jellegű műhelymunkára; és végig nézünk egy meglehetősen groteszkre sikeredett temetést. A sokszor egyetlen beállításból, rögzített kameraállásból felvett jelenetek kezdetben humoros hangvételűek, a film előrehaladtával azonban egyre komorabbá válnak, és a melodráma irányába viszik el az alkotást.
A rendező Keresztút (Kreuzweg) című filmjéhez hasonlóan – amely a vallási fanatizmus nyugati világon belül tapasztalható, kifinomult módozatát vizsgálja –, derűsebb atmoszférája ellenére, a Nö is erős társadalomkritikai éllel rendelkezik, ami leginkább a rendezett körülmények között élők beidegződéseinek, felhajtásainak és álproblémáinak a kíméletes kifigurázásában érhető tetten. A fájó igazságok közvetítése tekintetében nagy hangsúlyt kapnak a mellékszereplők, akik az egykori udvari bolondok vagy a mai stand up humoristák modorában kimondják azt, amit a legtöbben gondolunk, csak jólneveltetésből, a közösségi status quo fenntartása érdekében vagy a politikai korrektség okán nem hangoztatunk. Ilyen például Michael tekintélyelvű édesapjának pesszimista monológja az emberiség jövőjéről, vagy a „természetes szülés” szószólói felett gúnyolódó nőgyógyász nihilista szóáradata.
A filmben a realisztikus képeket a hősök gondolatainak vagy látomásainak a „megtestesülése” dúsítja, ami bizonyos mértékben szürreális hangulatot kölcsönöz a műnek. A mellékszereplőkre ezen a téren is nagy feladat hárul. A klinikai halott páciens a műtőasztalon elmagyarázza az éppen őt operáló Michaelnek az úgynevezett életbe vágó döntések értelmetlenségét, fogorvosa pedig, amíg épp a fogát fúrja, hüledezve állapítja meg, hogy annak ellenére, hogy sikerült neki megszereznie Dinát, ő még mindig egy másik nő miatt kesereg. Ezekben a jelenetekben igazából harmadik személyek mondják ki Michael gondolatait, mintha saját belső hangja próbálná észhez téríteni a férfit végnélküli, gyerekes morfondírozásából. Képzelőerejének vonatkozásában Dina sem marad el partnerétől. A film szürreális tartományába tartozik az a látványában is egyedi képsor, amelyben a kismama háborús övezetként éli meg a kórházat.
Az elmondottakból sejthető, hogy a cselekmény többé-kevésbé a vadházasság széthullása felé vezet, a film a kapcsolat természetes erózióját meséli el, ami a rendező szavai szerint „egyszerre banális és riasztó”. Az egymástól vizualitásban, hangulatban és tartalmi tekintetben is különböző fejezeteket a két főhős viszonyának fejlődése fűzi egybe, és varázsolja a kihagyásos technika ellenére is kerek egésszé. A fragmentumokra épülő dramaturgia ugyanakkor egyedi ritmust biztosít a műnek, aminek következtében a film egyszerre lesz egyszerű és összetett, ugyanúgy, mint az ábrázolt párkapcsolat. A záróképben Dinát és Michaelt látjuk szenvedélyesen csókolódzni egy vonatfülkében, nehogy beüljön hozzájuk valaki. A filmben többször felidézett emlék, a történet teljes ismeretében, egy szerelem mementójaként tárul elénk.
