Michel Houellebecq napjaink egyik legismertebb francia írója. Népszerűségét elsősorban a jelen kihívásait és ellentmondásait boncolgató, a nyugati világ emberének időszerű kérdéseit feldolgozó regényeinek köszönheti. Közismertségéhez emellett mindenképpen hozzájárul viszonylag rendszeres jelenléte a nyilvánosságban – a közszereplések mellett néhány évvel ezelőtt például eljátszotta önmagát Guillaume Nicloux Michel Houellebecq elrablása (L’enlevement de Michel Houellebecq) című játékfilmjében –, akárcsak egyféle passzív botrányhős státusza, amelyet szókimondó, provokatív stílusával érdemelt ki, merthogy nagy médiaport kavaró műveivel és a mellébeszélést mellőző nyilatkozataival gyakran szembemegy a politikai fősodor irányvonalával és a mainstream média által képviselt értékekkel, amivel nem ritkán meglehetősen nagy felháborodást vált ki. Innen ered a különböző jelenségekről kifejtett véleménye miatt ráaggatott címkék számbavételével megfogalmazott ironikus önmeghatározás, amely a Bernard-Henri Lévyvel folytatott levelezését tartalmazó, a filozófussal közösen jegyzett Közellenségek című kötetben olvasható: „[n]ihilista, reakciós, cinikus, rasszista és undorító nőgyűlölő”, vagyis „lényegében nem vagyok több soviniszta kispolgárnál”. Valójában a túl tágan értelmezett politikai korrektség diktátuma ellen száll síkra, ami az egyes közösségek megsértésének minimalizálása helyett immár jelentős mértékben megnehezíti a véleménynyilvánítást egy adott közösségről vagy jelenségről, korlátozva ezáltal a gondolatszabadságot. Houellebecq elkeserítőnek tartja, hogy egyre nagyobb erőket kell mozgósítania ahhoz, hogy szembeszálljon az öncenzúrával. Egy 2002 januárjában megjelent interjúban egyebek mellett a következőt jelentette ki: „Szörnyű, hogy mennyire nem lehet már semmit kimondani… Nietzsche, Schopenhauer és Spinoza ma már nem jutnának át a szűrőn. A politikai korrektség, vagyis amivé vált, a nyugati filozófia majdnem teljes egészét elfogadhatatlanná teszi. Egyre több olyan dolog van, amit nem szabad gondolni. Ez nagyon ijesztő.”
A francia író első regénye 1994-ben jelent meg A harcmező kiterjesztése címmel, az írói hírnevet azonban az 1998-as Elemi részecskék című műve hozta meg számára. A 2001-ben napvilágot látott, A csúcson című könyvében iszlamista szélsőségesek Thaiföldön tartózkodó turisták elleni terrortámadását írja le közvetlenül a 2001. szeptember 11-ei New York-i történések előtt. Művével egyidejűleg érdemelte ki a „látnoki” meghatározást és az „iszlamofób” megbélyegzést. Mint a fent említett interjúban mondta: „...evidenciaként jegyeztem meg a regényben [A csúcson], hogy »végül is az iszlám a legostobább vallás«. Nem gondoltam, hogy megbírálják, sőt kétségbe vonják az állításomat. (…) Valahogy nem érzékeltem, hogy ennyire felerősödött az identitások tisztelete. Ez a tisztelet kötelezővé vált, még a legerkölcstelenebb és legostobább kultúrákat is tisztelni kell.” 2005-ben az Egy sziget lehetősége című művel jelentkezett, a 2010-ben megjelent Térkép és a táj című kötetével pedig elnyerte a legrangosabb francia irodalmi elismerést, a Goncourt-díjat. Behódolás című politikai fantasztikumnak titulált regénye a 2022-es francia elnökválasztással foglalkozik, amelyet a fiktív Muzulmán Testvériség jelöltje nyeri meg. A mű 2015. január 7-én látott napvilágot, azon a napon, amikor dzsihadisták támadást intéztek a Charlie Hebdo szatirikus hetilap ellen, amelynek aznapi címoldalán éppen Houellebecq szerepelt. Az iszlám európai térnyerését vizionáló regénynek a tragikus eseménnyel egybeeső megjelenése nagy port kavart, az író 24 órás rendőri védelmet kapott, és felerősödtek a támadások ellene állítólagos iszlamofóbiája miatt. Az igazság azonban az, hogy a Behódolás nem is kifejezetten az iszlámról szól, sokkal inkább egyféle támadás a nyugati világ ellen, kendőzetlenül beleváj a nyugat-európai társadalmak legmélyebb félelmébe. Hetedik regénye 2020 januárban jelent meg Szerotonin címmel, főhőse tipikus houellebecqi antihős: egy mindenben csalódott agronómus. A műben a mezőgazdaság felől megfogalmazott EU- és globalizmuskritika található, többek között a politikai elit ellen tüntető parasztokról és munkásokról olvashatunk benne. Nem véletlen, hiszen Houellebecq köztudottan nem rajong az EU-ért. 2019-ben egyenesen azt állította, hogy „az Európai Unió egy végzetes, de a legjobb esetben is ostoba gondolat, amely szép lassan rossz álommá változott, és amelyből előbb vagy utóbb, de végül felébredünk”.
Houellebecq azon ritka kortárs európai gondolkodó, aki egyrészt megfelelő intellektuális felkészültséggel rendelkezik, másrészt nagyon érzi a kort, amelyben élünk, nem utolsósorban szemléletesen és közérthetően meg tudja fogalmazni mondanivalóját. Nem az elefántcsonttoronyban elmélkedő filozófus – bár az elzárkózást szereti, de úgy véli, meg kell tartani egy korlátozott számú társadalmi kapcsolatot –, ugyanakkor nem viselkedik tévés celebként, aki bármikor bármiről hajlandó nyilatkozni. Versei és regényei mellett írásaival különböző folyóiratokban és lapokban is rendszeresen jelen van. Ha a könyves toplistáknál gyakran alkalmazott felosztást – vers, próza, egyéb – az Intervenciók 2020-ra alkalmazzuk, akkor a kötet válogatást tartalmaz Houellebecq 1992-től 2020-ig megjelent, úgynevezett egyéb munkáiból: időrendbe állított esszék, tanulmányok, interjúk, levelek és publicisztikai írások követik egymást a könyv lapjain. Akárcsak műfajilag, az írások tartalmi tekintetben is széles spektrumon mozognak, nemegyszer több kérdés is elemzésre kerül egy szövegen belül. Visszatérő témaként van jelen a kötetben az irodalom, a költészet és a művészet általában, akárcsak a Nyugat hanyatlása, és az ezzel kapcsolatba hozható vallás, amely ismét fontos történelmi erővé vált, mindenekelőtt a katolicizmusnak és az iszlámnak a modern társadalmunkban betöltött helyéről és szerepéről esik szó, ezenfelül filozófiai kérdésekről, Auguste Comte-ról, Donald Trumpról, az idegenforgalomról, a provence-i nyugdíjasokról, akiknek az önkormányzat fizet azért, hogy a turistabuszok érkezésekor játsszák el a provence-i nyugdíjasokat, a feministákról, a pedofíliáról, az építészetről és sok minden másról is olvashatunk az Intervenciók 2020-ban.
Irodalmárként Houellebecq-et természetesen sokat foglalkoztatja az irodalom, ám, enyhén fogalmazva, túlságosan nincs elragadtatva egyes „nagy” elődöktől. A kötetnyitó Jacques Prévert egy barom című esszéjében ironikus hangnemben megpróbálja megmagyarázni „miért annyira középszerű Jacques Prévert költészete, hogy az ember néha kifejezetten szégyenkezve olvassa”. Mint írja, a költő „mondanivalója borzasztó nagy ostobaság; néha kifejezetten hányingere támad tőle az embernek”. Írásában végül arra a következtetésre jut, hogy „Jacques Prévert elsősorban azért rossz költő, mert a világlátása lapos, felszínes és hamis”. Bekezdésnek nem rossz, de mint kiderül, a későbbiekben mások sem ússzák meg. Elismeri, hogy Céline-nek vannak írói erényei, ám véleménye szerint „egyszerűen csak röhejesen túlértékelik”. Íróként meghökkentő kijelentést tesz, amikor azt mondja, hogy „[a]z irodalom nem jó semmire”, mert „[h]a jó lenne bármire is, a baloldali csőcselék, amely az egész 20. század folyamán monopolizálta az intellektuális vitát, nem is létezhetett volna”. Úgy véli ugyanis, hogy „1945 óta tart a baloldal totális uralma az értelmiségiek felett”. Egy másik helyen megjegyzi: „…ha belegondolunk, hogy egy Sartre vagy egy Simone de Beauvoir milyen ordító tudatlanságot árult el a természettudományok terén, holott az volt a közmegegyezés, hogy filozófusok, vagy ha azt a hihetetlen tényt vesszük, hogy Malraux-t – igaz, csak rövid ideig – nagy írónak tartották, felmérhetjük, hogy a politikai elkötelezettség fogalma mekkora elbutuláshoz vezetett, és elcsodálkozhatunk rajta, hogy akár még napjainkban is komolyan lehet venni egy entellektüelt.” A kortárs irodalomról is sommás véleményt fogalmaz meg, megállapítva, hogy a regényt és a költészetet is „megfertőzte az a hülye gondolat, hogy az irodalom egy nyelvvel való játék, amelynek annyi a célja, hogy tökéletesítsük az írásmódot”. Mint mondja, a „stílus” szót már nemigen használják, mert nem eléggé bombasztikus. Lakis Proguidis esztétának írt levelében férfiasan bevallja: „mindig összeszorult szívvel asszisztáltam némelyik formalista kollégám írástechnikai orgiájához, amely gyakran igen soványka végeredményt hozott. Csak úgy tudtam kibírni, ha Schopenhauer mondatát mondogattam magamban: »A jó stílus első – és gyakorlatilag egyetlen – feltétele, hogy az írónak legyen mondanivalója.«”
Az egyik többszörösen visszatérő kérdés, ami felmerül az írásokban, a Nyugat jelenlegi állapota, a vallás újbóli felbukkanása a nyugati világban, a hit jelentőségének növekedése a modern társadalomban. Houellebecq már egy 1995-ben adott interjúban kimondta: „A világról alkotott hamis képet követve a pusztulás felé haladunk; és ezt senki nem veszi észre.” Meglátását arra a megfigyelésére alapozza, hogy az embereknek nincsenek távlatos elképzeléseik, az emberi kapcsolatok globálisan sorvadásnak indultak, kortársainkat az akarat elfecsérlése jellemzi, az egyén már nincs abban a helyzetben, hogy szervezetten, kitartóan akarjon valamit, célja legyen, inkább átadja magát a körülmények sodrásának. Bevallása szerint a társadalom, amelyben él, olyan célok felé tart, amelyeket nem érez a magáénak. Úgy látja, „a Nyugat nem alkalmas az emberi életre”, merthogy „egyetlen dolgot lehet csinálni Nyugaton: pénzt keresni”. Ez a megfogalmazása összhangban áll egy másikkal, amelyben az egyetlen általa elismert felsőbbrendű tulajdonságról ejt szót: az pedig a jóság. Mint azonban hozzáteszi: „Jelenleg kétdimenziós rendszerben mozgunk: az erotikus vonzerő és a pénz dimenzióiban.” Ez a magyarázat arra, hogy miért politikai nihilista összes szereplője. Önmeghatározása szerint ugyanis jómaga egy „nihilista korszak és egy nihilizmusból fakadó szenvedés írója”. Emellett „…katolikus vagyok abban az értelemben, hogy megfogalmazom egy Isten nélküli világ iszonyatát…” Úgy érzi, hogy soha nem lesz hívő, és örökké a kétség foglya marad. Ettől függetlenül nagyon fontosnak tartja a vallást, a vallásosság visszatérését, Geoffroy Lejeune-nel – akivel izgalmas párbeszédet folytatott a Mit tehetne a katolikus egyház, hogy visszaállítsa hajdani ragyogását, és rendbe hozza roskadozó civilizációnkat témára – együtt vallja, hogy az egyszerű hit, a gyermeki vallásosság, a gyökerekhez való hűség, a teológiai és filozófiai gondolatok nélküli kötődés jelenti egy civilizáció cementjét. Ezt támasztja alá többek között az a megállapítása is, hogy Auguste Comte legnagyobb témája a vallás, lévén, hogy „elsőként értette meg, hogy ha egy társadalmat megfosztanak a szilárd alapjától, maga is össze fog omlani”, és Comte „fogalmazza meg a legteljesebb és legszisztematikusabb módon azt a tényt, hogy a francia forradalom után a társadalom elveszítette az alapjait, és vallás nélkül nem sokáig fog kitartani”.
A mű jellegéből fakadóan az Intervenciók 2020 esetében nem beszélhetünk sem tartalmi, sem formai egységességről, a szövegek tematikai és műfaji változatossága lehetetlenné teszi egy homogén anyag létrejöttét, ami valamilyen módon mégis egybefűzi ezeket az írásokat, az a szerző egyénisége, ami átsüt a lapokon. Amellett, hogy a kronológiai sorrendbe állított szövegek az alkotói látásmód folytonosságáról árulkodnak, akárcsak regényeiben, Michel Houellebecq az Intervenciók 2020 című kötetbe összegyűjtött írásaiban is nagyon sokszor ösztönös provokátorként szólal meg. Ha valamit alapigazságként él meg, akkor nem ódzkodik annak kimondásától, bármennyire is tisztában legyen azzal, hogy véleménye ellentétben áll a közelfogadott vagy közkívánatos meglátással. Társadalmi, politikai és irodalmi nézetei sokszor igencsak merészek, leírásai ugyanakkor nem ritkán humorosak vagy éppen melankolikusak. Akár bosszant, akár lenyűgöz bennünket Houellebecq világlátása, akár nyersnek, akár letisztultnak találjuk írásművészetét, egy valamit meg kell hagyni, a francia író szövegei sohasem unalmasak és nem hagynak közömbösnek. Az Intervenciók 2020 egyféle tudósítás a nyugati civilizáció jelenlegi állapotáról, korunk sajátos lenyomata „a nihilizmusból fakadó szenvedés” írójának szemszögéből.
