Kedves Atya!
Olvastam az írását az egyneműek házasságáról. Egyetértek a gondolatmenetével, tehát mindazzal, amit a Bibliában olvashatunk. Mégis kérdeznék valamit. Ismeretségi körömben vannak homoszexuális emberek is. Jószívűek, kedvesek, a nemi irányultságuk viszont valóban más, mint a miénk. Szeretettel viszonyulok hozzájuk, s a szívem bízik abban, hogy a mi Krisztusunk is ezt tenné: nem ítélné el őket, hanem szeretné. Hiszen a Szentírásban több helyen olvashatjuk, hogy ő volt a bűnösök barátja, együtt evett velük stb. Helyesen érzek vagy cselekszem? Vagy ítélnem kellene? Nem vagyok rá képes. Vajon hogyan fordulna hozzájuk Jézus? Miként forduljak azokhoz, akik nem a krisztusi elvek szerint élik az életüket?
Válaszát köszönöm: egy érdeklődő olvasó.
Az érdeklődő olvasó azt kérdezi, hogyan forduljunk azokhoz, akik nem a krisztusi elvek szerint élik az életüket. Ezt a kérdést mindenkire vonatkozóan kell feltenni. Így: hogyan forduljunk azokhoz, akik nem a mi elveink szerint élnek?
Mindegyikünknek megvan a maga sajátos életelve, amit helyesnek tart, de ami sok esetben különbözik mások életvitelétől. Aki a sajátját tartja helyesnek, az általában elítéli a másmilyent. Így például a heteroszexuális házasságban élők általában elítélik a homoszexuális kapcsolatban élőket, és fordítva: a homoszexuálisok általában elítélik a kétneműek házasságát. Mi, emberek mindig ítélkezünk, amikor másmilyenekkel találkozunk. A másmilyent általában vádnak látjuk a magunk életfelfogására, és azzal próbáljuk megvédeni a mi életvitelünk helyességét, hogy elmarasztaljuk a miénktől különbözőt.
De térjünk rá a házassági kapcsolatokra. Sokfélék. A tanító Krisztus szembesült velünk. Beszélt arról, hogy Isten terve szerint a férfinak és nőnek egy életre szóló egybekelése („amint Isten egybeköt” – Mt 19,6) a helyes házasság. Ezt követően arról tanított, hogy helytelen házasság a nem egyhez kötő, a nem tartósan, a nem életre szólóan, a nem „holtomiglan-holtodiglan” házassági kapcsolat. Ezt a Biblia házasságtörésnek nevezi, ami lényegében a házasság meghamisítását jelenti. Jézus hangsúlyozta, hogy ez az emberek keményszívűsége, azaz szeretetlensége miatt van. Amikor a farizeusok Mózes engedményére, a „válólevélre” hivatkozva akarják megindokolni a feleség elbocsátását, akkor ő ezt válaszolja: „Mózes keményszívűségtek miatt engedte meg, hogy elbocsássátok feleségeteket, de kezdetben nem így volt. Mondom nektek: aki elbocsátja feleségét – hacsak nem paráznasága miatt –, és mást vesz el, házasságtörést követ el. Aki pedig elbocsátott nőt vesz el, szintén házasságot tör.” (Mt 19,8-9)
Jézus, miután rámutatott a házasságtörés szabálytalanságára, kitért azon emberek esetére, akik nem házasodnak: „Van, aki azért képtelen a házasságra, mert úgy született. Van, akit az emberek tettek a házasságra alkalmatlanná. Végül van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról.” (Mt 19,12)
Jézus nem ítéli el a házasságtörőket, és nem ítéli el a házasságban nem élőket, hanem azon van, hogy megmentse őket.
Jézus tehát nem ítéli el a házasságtörőket. Vele ellentétben korának zsidó társadalma kirekesztette a házasságtörőket, a tetten érés esetében pedig megköveztette őket.
Lukács evangéliuma írja le, hogyan rekesztettek ki a farizeusok egy bűnös asszonyt, és hogyan mentette meg őt Jézus azzal, hogy visszaadta neki a méltóságát. Jézus vendégségben volt Simon farizeus házában. Bejött oda ez az asszony, és bűnbánattal leborult Jézus lába elé, amin Simon megütközött. Szerinte egy prófétának el kellene távolítani magától az ilyen embert. Jézus viszont védelmébe vette, és nemcsak a bűneit bocsátotta meg, hanem még közzé is teszi, hogy nagy szeretet van benne, tehát bűntelen: „Sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett.” (Lk 7,47)
János evangéliuma írja le, hogyan mentett meg Jézus egy házasságtörő asszonyt a megkövezéstől, és hogyan képesítette őt arra, hogy térjen vissza a rendes életbe: „Nézd, asszony, senki sem ítélt el téged! Én sem ítéllek el. Menj, és többé már ne vétkezzél!” (vö. Jn 8,10-11)
Jézus nem ítéli halálra a beteg házasságot, hanem meggyógyítja, és életre támasztja.
Azokat is menteni akarja az elítéléstől, akik nem élnek házasságban. Feltárja, hogy egyesek azért nem házasodnak, mert van bennük valami gát, ami megakadályozza, hogy valakivel szabályos közösségi életet alakítsanak ki. Ezért irgalommal és segítőkészséggel kell viszonyulni hozzájuk.
Másokról feltárja, hogy az emberek tették őket a házasságra alkalmatlanná. Biztos vagyok benne, hogy ez a kijelentése vonatkozik a homoszexuálisokra is. A nemi irányultságuk az emberek hatására alakult ki. Ez tette őket alkalmatlanná a heteroszexuális kapcsolatra. Ezért hozzájuk is irgalommal és segítőkészséggel kell viszonyulni.
Jézus fontosnak tartja, hogy megmentse az elítéléstől a cölibátusban élőket is. Feltárja, hogy ők önként mondanak le az emberi házasságról azért, hogy mennyei házasságra léphessenek. „Nem mindenki érti meg ezt a dolgot – hangsúlyozza Jézus –, csak azok, akiknek megadatott. Ezért aki meg tudja érteni, értse meg!” (Mt 19,11.12.)
Krisztus tehát nem elítéléssel, nem kirekesztéssel, nem megvetéssel fordult a szabálytalan kapcsolatban élők felé, hanem megértéssel, irgalommal és gyógyítással. Ő maga világosan megmondta: „Nem azért jöttem, hogy a világot elítéljem, hanem hogy megmentsem a világot.” (Jn 121,47) Krisztus hiteles követője, Pál apostol ezzel kapcsolatban világosan tanítja: „Karoljátok fel a hitben gyengét, anélkül, hogy felfogását elítélnétek.” (Róm 14,1) Ez vonatkozik azokra az emberekre is, akikről itt beszélünk.
Ha mi a krisztusi elvek szerint éljük az életünket, akkor megértéssel, irgalommal és felkarolással fordulunk azokhoz, akik nem a krisztusi elvek szerint élik az életüket. Igyekszünk megérteni az okokat, amik ilyenné tették őket. Szívből jövő irgalommal megsajnáljuk őket, amiért rossz életfelfogás és életvitel alakult ki bennük. A gyógyítás és a megmentés szándékával testvéri szeretettel felkaroljuk őket. Ez a krisztusi magatartás a mi hozzáállásunk, ha krisztusi elvek szerint akarjuk élni az életünket.
Történt egyszer, hogy egy haldoklóhoz hívtak, akiről az a hír járta, hogy súlyos idegbeteg. Ahogy beléptem hozzá, elkezdett rám kiabálni, szidott, sértegetett és zavart kifelé. Egy darabig próbálkoztam közeledni hozzá, de ő még jobban vadult, a végén meg is ütött. Ekkor elvesztettem a türelmemet, elöntött a méreg, és majdnem felkiáltottam, hogy „Ebből elég, már mentem is, nem érdekel többé!” De hirtelen belém villant a felismerés, hogy ez az ember rettenetesen szenved a lelkében, a rám zúdított dühkitörés őbenne állandóan tombol, ezért neki mennyire rossz. Nem szabad őt elítélnem és magára hagynom, hanem fel kell karolnom és meg kell mentenem. Odaléptem hozzá, megfogtam a kezét, a szemébe néztem és azt mondtam neki: „Engem szidhat, üthet-verhet, nekem az nem számít. Tudom, hogy magának mennyire rossz, mennyire szenved, ezért egy kicsit maga mellett akarok lenni, csak a kezét akarom fogni egy kicsit!” Nagyon meglepődött, gyorsan lenyugodott, egészen megszelídült. Több mint egy óra hosszáig beszélgettünk. Jobban lett. Másnap újra elmentem hozzá. Barátként, testvérként fogadott. Aztán azon az éjszakán meghalt. A koporsóban az arca békés volt, a homloka egy kicsit fénylett. Azt hiszem, megmentettem.
Mindig ilyesmi történik, ha nem ítélkezünk, hanem felkarolunk.
