Abszurditás. Amikor végül minden egyes korábbi, majd aktuális eseményt és az azok generálta benyomást ez a szó kötött össze, Camus-től próbáltam választ kapni. „Ha egy világot jól-rosszul meg lehet magyarázni, akkor az a világ otthonos… A szellem az otthonost keresi, világosságra éhezik. Az ember számára akkor érthető a világ, ha emberi léptékűvé teszi, ha ráüti a bélyegét… Elmondhatom tehát, hogy az abszurd nem az emberben van és nem is a világban, hanem együttes jelenlétükben.” „Az élet értelme az, hogy nincsen értelme”, vagyis fel kell ismerni, hogy az abszurd elől lehetetlen menekülni. Az abszurd hőst, Sziszüphoszt, aki az istenek elleni lázadásának okán az örök szenvedést, illetve a remény nélküli gyötrelmet nyerte el jutalmul, Camus nem lesajnálja, hanem boldognak tartja, mert tudatosan vállalta a lázadást. „Napjaink eseményei arra késztetnek bennünket, hogy kimondjuk, a lázadás az ember egyik alapvető dimenziója.” „Azok viszik előre a történelmet, akik adott pillanatban fel tudnak lázadni ellene.”
Embertömegek – bár magatartásuk alapján talán a csürhe szó találóbb – gyűlhetnek össze az éjszaka leple alatt orvosok, epidemiológusok lakása előtt, hogy fenyegetéseket és sértéseket skandáljanak. Szabadon, következmények nélkül, mert az államvezetés számára „az alkotmányos szabadságjogok mindenek felett állnak, legalábbis mindaddig, amíg nem kerül sor erőszakos kilengésre”. Egy másik, korábbi tüntetésen rendőri brutalitás köpte szembe az alkotmányosságot és a törvényességet, a legtöbb verést éppen azok kapták, akiket a korábbi ütések már az aszfaltra fektettek, vagy egy-egy padon ücsörögtek, de az újvidéki autista tinédzser is megérezhette, hogy milyen az, amikor rendőrbot masszírozza az ember bordáit.
Míg a védőmaszk-védőoltás-járványintézkedés ellenzői mostanában bármikor és bárhol spontán gyülekezés keretében adhatnak hangot véleményüknek, addig a Ratko Mladić falfestményét eltüntetni tervező emberi jogi aktivisták összejövetelét nem engedélyezte a Belügyminisztérium, spontán gyülekezésüket pedig teljes harckészültségben próbálta ellehetetleníteni, illetve értelmetlenné, vagy éppen abszurddá tenni. A hivatalos magyarázat szerint a rendőri jelenléttel azt próbálták megakadályozni, hogy a falfestményt lefesteni készülő emberi jogi aktivisták, valamint a Mladićot dicsőítő szélsőséges erők összecsapjanak egymással. Sokaknak volt viszont az a benyomása, hogy a rendőrök valójában a falfestményt őrzik, ugyanúgy, mint az azóta is ott őrködő kapucnisok. Civil ruhás, szintén kapucnis, a felvételek alapján magukat nem igazoló, és a vonatkozó előírásokat több szempontból is megsértő rendőrök fogták le a falfestményt tojással megdobáló Aida Ćorovićot, majd vonszolták el. „Mladić szerb hős” – jegyezte meg Ćorović állítása szerint egyikük később a rendőrállomáson.
Sorolhatnánk, de minek. Már az elég abszurd, hogy bárki falfestménnyel tiszteleg Ratko Mladić, a jogerősen elítélt háborús bűnös személye előtt. Június óta szabadon és joggal mondhatjuk ki: Ratko Mladić háborús bűnös. Belgrádban a városközpontban július vége óta díszíti az egyik épület falát a háborús bűnös festménye, azóta más városokban is hasonlóak hirdetik a gaztevő hősiességét. Az emberi jogi aktivisták szimbolikusan a fasizmus és az antiszemitizmus elleni küzdelem nemzetközi napján tervezték lefesteni a belgrádit. Persze akár azt is mondhatnánk, hogy országszerte számtalan épület falát rondítja, vagy éppen díszíti falfestmény, esetleg graffiti, ám mivel az aktuális államvezetés oly gyakran emlegeti az alkotmány- és a törvénytisztelés mindenhatóságát, érdemes arra emlékeztetni, hogy erre a területre is egyértelmű szabályok vonatkoznak. A belgrádi rendelkezés – a városi közigazgatás illetékesei tavaly februári magyarázatának értelmében – előírja, hogy festmény kizárólag az alkotó, vagy a város kezdeményezésére kerülhet egy-egy falra. Az erre vonatkozó javaslatot a 2015-ben megalakított szakbizottság vizsgálja felül. Ha jóváhagyja, az adott épület lakóközösségének a belegyezése is szükséges. Amennyiben az említett szabályokat nem tartják be, a kommunális milíciának van eljárási hatásköre. A szabályok egyértelműségének okán konkrét esetben ismét felmerül az aktuális társadalmi és politikai történések kapcsán gyakran visszatérő dilemma. Vajon mi a rosszabb: az, hogy Mladić képe a szabályokkal összhangban került a falra, vagy az, hogy nem, ám majdnem négy hónapon át senki nem tette meg a szükséges lépéseket.
A „szerb világ, az egy politikai- és államtér” eszméje szép lassan visszatért a közbeszédbe, mint ahogyan a gaztevők magasztalása és a gaztettek relativizálása is, java részt azoknak a közreműködésével, akik ugyanolyan bátran bujkálnak, mint annak idején a hős Mladić, csak nem falusi házakban, hanem kapucnijaik alatt. Dragan Vasiljević – közismertebb nevén Dragan kapitány – háborús bűnös, szervezetének aktivistáival egy gyilkos, Zvezdan Jovanović szabadlábra helyezéséért gyűjt aláírásokat. Egyértelműen persze nem tiltja törvény, hogy Szerbiában gyilkosok szabadlábra helyezéséért, vagy megkegyelmezéséért gyűjtsenek aláírásokat, ám a témában állást foglaló jogászok egytől egyig egyetértenek azzal kapcsolatban, hogy a gyülekezésszabadság alkotmányos korlátozásaival kapcsolatos szabályoknak az alkalmazása ebben az esetben megkérdőjelezhetetlenül indokolt lenne. A háborús gaztevő és követői számára Zvezdan Jovanović, Zoran Đinđić kormányfő jogerősen elítélt gyilkosainak egyike, hős, ezt pólóikkal is egyértelműsítik.
Egyesek nem felednek, ám vajon milyen gondolatok fogalmazódnak meg azokban a fiatalokban, akik 2003 márciusa után jöttek világra. Milyen értékrend és világnézet alakul ki abban a generációban, amelyik úgy nő fel, hogy környezetében gyilkosokat méltatnak, vagy gyilkosok szabadlábra helyezéséért kampányolnak, miközben elfeledkeznek emlékeztetni arra, hogy ezeket az embereket Szerbia által elismert bíróság találta bűnösnek, olyan gaztettek miatt, amelyeket hivatalos aktusok formájában Szerbia is elítélt. Milyen eszméket tesznek magukévá azok a fiatalok, akiknek azt sulykolják a fejébe, hogy kizárólag a szerbségnek és a pravoszláv hitvallásnak, azaz nemzeti és vallási hovatartozásnak kell meghatároznia személyiségtudatukat. Lehetsz szegény, éhes, munkanélküli, írástudatlan, vagy iskolázatlan – saját érdektelenséged, vagy annak okán, hogy a rendszer megfeledkezett rólad –, de lehetsz akár gaztevő is, ha szerb és pravoszláv vagy, életed a megfelelő mederben tengődik – a mantra, ami egyre nagyobb teret kebelez be magának. Devalválódott a „csupán” nagybetűs ember, „akiben a gondolat és a lélek is szép”. Rájuk egy populista, az autokráciákra, vagy a totalitarizmusokra jellemző eszközöket alkalmazó rendszerben nincsen szükség, mert nemcsak az erények megkérdőjelezhetetlenségében hisznek, hanem folyamatosan erkölcsi, illetve lelkiismereti önvizsgálatnak vetik alá magukat, míg a társadalomelemzést, illetve társadalomkritikát nem bűnként, hanem az élhető jövő alapfeltételeként élik meg. Antihősök előtt hajlongnak az egyikek, éppen azok, akik a leghangosabbak, míg a hétköznapi hősökről, például azokról, akik a lőportól bűzlő években szabadon lőhettek volna, ám ezt mégsem tették meg, csak a halk szavú patrióták emlékeznek meg.
