Új kormány veszi át a jövő héten az EU főhatalmának számító Németország irányítását. A testület három párt összefogásaként alakulhat meg. A koalíciót a szeptemberi parlamenti választáson győztes, 1863-ban alapított szociáldemokrata párt (SPD), a polgárjogi, s civil mozgalmakból kinőtt balközép Zöldek és a konzervatív-liberálisok (FDP) alkotják. Az ideológiai szempontból igencsak eltérő összetételű kormány élére a 63 éves szociáldemokrata Olaf Scholz kerül, aki a konzervatív párti (CDU) Angela Merkel (jelenleg már csak ügyvezető) kancellár posztját veszi át. A hárompárti koalíció összehozásával Scholz a legfontosabb és leglátványosabb sikerét érte el eddigi politikai pályafutása során, pedig nem is tartozik a karizmatikus vezetők közé. Sokkal inkább a technokraták táborát erősíti.
A berlini munkahely nem idegen számára, hiszen az utóbbi bő három és fél évben alkancellárként és szövetségi pénzügyminiszterként tevékenykedett a Merkel-kabinetben. Hamarosan átülhet a kancellári székbe, amely mellett a Zöldek társelnöke, Robert Habeck foglal majd helyet (alkancellárként), aki megkapja a környezet- és éghajlatvédelmi szuperminisztérium vezetői posztját is. A külügyeket – a kabinet beiktatása után – a Zöldek másik társelnöke, Annalena Baerbock irányítja majd. A harmadik koalíciós szövetséges, vagyis az FDP elnöke, Christian Lindner sem panaszkodhat, hiszen rá bízzák a sokak által legfontosabbnak tartott pénzügyi tárca felügyeletét.
A Scholz-kormányhoz tizenöt minisztérium tartozik és a kancellária, amelyet miniszteri rangú személy vezet majd. Alighanem bőven lesz tennivalójuk a következő négy évben, amíg a koalíció megbízatási ideje le nem jár. A kancellárnak sem marad sok ideje unatkozni, hiszen biztosítania kell az összhangot házon belül, ami a három párt eltérő irányultsága miatt roppant feladat, ráadásul az országos és az európai (uniós) politikát is alakítania kell.
Több területen is változás – vagy ahogyan Annalena Baerbock mondta, paradigmaváltás – várható az új kormány mandátuma alatt a 16 évig tartó Merkel-korszak után. Így a német EU-politikában, a gazdaságban, a környezetvédelemben, illetve a klímaváltozás elleni fellépésben, az államigazgatásban, továbbá a munkaerőpiacon, a beruházások, a külügyek, az energetika, a közlekedés és a bevándorlás területén, de még a szociális politikában, az egészségügyben, s az otthonteremtésben is.
Hamarosan tehát új korszak kezdődik Németország és az EU életében. Berlin politikája valószínűleg sok mindenben különbözik majd Merkelétől.
A Nyugat-Balkán abban bízhat, hogy Németország a jövőben is támogatja a térség országainak uniós csatlakozási törekvéseit. A múlt héten ismertetett koalíciós megállapodás, amely lényegében a kormányprogram, külön bekezdésben foglalkozik a témával. Ebből kiderül, hogy mind a hat nyugat-balkáni állam számíthat a Scholz-kormány segítségére azoknak a reformoknak a megvalósításában is, amelyek nélkülözhetetlenek az uniós tagság feltételeként szolgáló Koppenhágai kritériumok teljesítéséhez. Az EU-tagja ugyanis csak az az ország lehet, amely megfelel a közösség 1993-as koppenhágai csúcstalálkozóján elfogadott alapfeltételeknek. Ezek közé tartozik egyebek mellett a zavartalanul működő demokratikus rendszer fenntartása és a jogállamiság, illetve a joguralmat szavatoló szilárd intézményi (például bírósági) apparátus, miként az uniós versenyhelyzetben is életképes piacgazdaság, az emberi és kisebbségi jogok tiszteletben tartása, nem utolsósorban pedig a tagságból fakadó kötelezettségek teljesítésének képessége.
A kormányzati dokumentum a továbbiakban megállapítja: „Ezzel összefüggésben erősítjük a civil társadalmat, és támogatjuk a további előcsatlakozási lépéseket. Ezt követően meg kell nyitni az első EU-csatlakozási fejezeteket Albániával és Észak-Macedóniával, dönteni kell a vízumliberalizációról Koszovóval, és folytatni kell a tárgyalásokat Montenegróval és Szerbiával. Támogatjuk a Koszovó és Szerbia közötti viszony normalizálását szolgáló, EU-vezette párbeszédet, valamint a Bosznia-Hercegovina területi integritásának megőrzésén és az (ottani) etnikai megosztottság leküzdésén alapuló tartós béke elérésére irányuló erőfeszítéseket.”
Az érintettek ebből kiolvashatják, hogy mire számíthatnak.
A tagságra évtizedek óta várakozó Törökország azonban nem számíthat semmi jóra, merthogy Berlin még a csatlakozási tárgyalásokat is leállítaná vele. Az ok: a Recep Tayyip Erdoğan vezette török rezsim felszámolta az országban „a demokráciát, a jogállamiságot, valamint az emberi, a női és a kisebbségi jogokat”.
Néhány EU-tag is elgondolkodhat azokon a megállapításokon, amelyek ugyan nem tartalmaznak országnevet, ámde eléggé nyilvánvaló, hogy kikről, és miért lehet szó. Alighanem egy-két nemzeti kormányról, amelyek az utóbbi években többször is szembe mentek az Unió politikájával, s evégett eljárás is indult ellenük.
A három német párt ezért követeli az Európai Bizottságtól (EB), hogy „következetesebben és gyorsabban alkalmazza és érvényesítse a meglévő jogállamisági eszközöket” (feltehetően) az engedetlenekkel és a renitensekkel szemben. Kinyilvánítják egyúttal azt is, hogy csak abban az esetben egyeznek bele az EB javaslatába az (uniós) újjáépítési alapban található pénzek folyósításáról egy-egy tagállam részére, ha (azokban) „biztosítva lesznek az olyan előfeltételek, mint az igazságszolgáltatás függetlensége”. (A szóban forgó alapból – szigorú feltételek mellett – összesen 750 milliárd euróból lehet utalni meghatározott összeget egy-egy tagországnak a koronavírus-járvány gazdasági és társadalmi következményeinek enyhítésére.) Ez Berlin egyértelmű célzása arra, hogy az a hatalom, amely odahaza (le)rombolja a jogállamot, ne számítson pénzre a brüsszeli újjáépítési alapból, ahonnan egyébként (tíz)milliárdok érkezhetnek a koronavírus-válság okozta bajok orvoslására.
A német kormányprogram arra is rámutat, hogy korunk nagy kihívásain (köztük a koronavírus-járványon) „csak nemzetközi összefogásban és együtt, egy erős Európai Unióban lehet úrrá lenni”. Nem hagy kétséget afelől sem, hogy a Scholz-kabinet „a német érdekeket az európai (uniós) érdekek tükrében határozza meg”. Németország pedig, a közösség legnagyobb tagállamaként, különleges felelősséget vállal az egész EU-ban.
A leendő kormány pártjai az Unió távlatairól vallott elképzelésüket is papírra vetették. Ebből kiderül, hogy egy decentralizált szövetségi államként képzelik el a közösséget a jövőben. (A megfogalmazás akár úgy is értelmezhető, hogy fokozni akarják az integráció elmélyítését az Európai Egyesült Államok létrehozása érdekében, ami a tagországok jogainak és szuverenitásának csökkentésével jár.)
Ezenkívül növelnék „Európa stratégiai szuverenitását”, ami azt jelenti, hogy megerősítenék az EU „cselekvési képességét” (lényegében a pozícióját) a világban és csökkentenék a kiszolgáltatottságát, függőségét „olyan fontos stratégiai területeken, mint az energiaellátás, az egészségügy, a nyersanyagimport és a digitális technológia.”
Berlin külpolitikájának központi elemét továbbra is a transzatlanti partnerség képezi és a barátság ápolása az Egyesült Államokkal.
Oroszország és Kína vonatkozásában azonban az eddiginél keményebb fellépésre lehet számítani. Bár a koalíciós megállapodás hangsúlyozza, hogy Moszkvával a tartós és stabil kapcsolatokra törekszik a Scholz-kormány, és Pekinggel is együttműködik, ám komoly fenntartásokat és bírálatok is megfogalmaz. Sőt számonkéri az emberi jogok tiszteletben tartását mind Kínán, mind Oroszországon.
Az utóbbitól ráadásul követeli, hogy „azonnal vessen véget az Ukrajna destabilizálására irányuló kísérleteknek, a kelet-ukrajnai erőszaknak és a Krím-félsziget nemzetközi jogot sértő annektálásának”. Bírálja ugyanakkor „a polgári és demokratikus szabadságjogok átfogó korlátozását”.
Kínával kapcsolatban (a kormányprogram) pedig megjegyzi: Németország a tisztességes szabályok alapján hajlandó vele versenyezni. Azt is megüzenik, hogy Berlin „foglalkozik az emberi jogok Kína által elkövetett megsértésével, különösen azokkal, amelyek Hszincsiangot” (az egykori Kelet-Turkesztánt) érintik. (Arról a tartományról van szó, ahol – a magyarral rokon népekhez tartozó, iszlám vallású – ujgurok milliói élnek egyre nagyobb állami elnyomásban, jogfosztottságban, folyamatos megfélemlítésben és kiszolgáltatottságban.) Nem valószínű azonban, hogy Berlin konfrontálódik Pekinggel, hiszen a kínai a német export legnagyobb felvevő piaca.
A koalíció különösen nagy figyelmet akar fordítani a klímaváltozás elleni küzdelemre, azaz a Föld légkörének felmelegedését okozó üvegházhatású gázok kibocsátásának jelentős csökkentésére.
A cél megvalósítása érdekében Németország már az évtized végére 80 százalékra emeli a megújuló energiaforrásokból termelt áram arányát a jelenlegi 45 százalékról. A szénnel működtetett helyi áramtermelő erőművek pedig – „ideális esetben” – 2030-ra végleg befejezik a munkájukat, a távfűtésnél használt hőenergia felét pedig megújuló forrásokból biztosítanák az említett határidőig. Addig jelentős változásra kell számítani a német közutakon is, hiszen a Scholz-kabinet arra számít, hogy legalább tizenötmillió elektromos autó közlekedik majd az országban. (Ebből pedig az is következik, hogy a csaknem 800 ezer embert foglalkoztató német autóipar gyökeresen átalakul, aminek fájdalmas hatásai is lesznek, hiszen hatalmas elbocsátások várhatóak az ágazatban.)
A leendő kormány programja kilátásba helyezi a közszolgáltatások digitalizálását, a bürokrácia leépítését, a stabil nyugdíjak biztosítását, évi 400 ezer, negyedrészt állami finanszírozású új lakás építését, a választójog korhatárának leszállítását a még érvényes tizennyolc évről tizenhat évre, a jelenlegi 9,60 eurónyi minimális órabér (jövő évi) felemelését 12 euróra (ami csaknem tízmillió alkalmazottat érintene), de még a kannabisz (marihuána) – hatósági tanúsítvánnyal rendelkező boltokból történő – beszerzésének és használatának (vagyis a „füvezésnek”) az engedélyezését is a felnőttek számára.
A bevándorlásról is tartalmaz úttörő elképzeléseket a koalíciós szerződés, amely új migrációs és integrációs politika kialakítását helyezi kilátásba. Emellett modern állampolgársági törvény elfogadását is bejelenti. Ezzel összhangban Scholzék biztosítják a többes állampolgárságot, s egyszerűsítik a német állampolgárság megszerzésének folyamatát.
A kancellári poszt várományosa nem titkolja, hogy az ország modernizációjára készülnek, és ezzel összhangban – vélhetően a koronavírus-járvány elvonulásával – elkezdődik a beruházások évtizede, amely rengeteg pénzt („soha nem látott mértékű többletforrást”) emészt fel, hiszen a program kiterjed a távközlési, közlekedési, oktatási és egyéb infrastruktúra fejlesztésére is. A várható (és halaszthatatlan) beruházások nem titkolt célja a (gyengélkedő) német gazdaság jelentős átalakítása, megújítása és versenyképességének növelése, aminek szerves és hangsúlyos részét képezi a zöld fordulat. Ennek várhatóan a hagyományos iparágak látják majd kárát, és a hozzájuk kötődő alkalmazottak nagy tömegei.
Az ambiciózus célkitűzések megvalósítása biztos nem lesz könnyű, sőt sok akadályt kell majd legyőzni. Belföldön (így a koalíción belül is) és külföldön egyaránt, ráadásul olyan (hazai vagy külső) problémák, esetleg válságok is adódhatnak, amelyekre jelenleg senki sem gondol Berlinben. Mégis, ha (csak részben) sikerülnek a tervezett nagyszabású változtatások, az Németország (és vélhetően mások) hasznára válik.
