Vasárnap alkotmányozó referendumot tartanak Szerbiában. A szerbiai alkotmányos történelem eddigi gyakorlatával ellenben nem új alkotmány indítványát tárják a polgárok elé az ügydöntő referendumon, hanem az alkotmány módosításáról szóló aktust. Az alkotmánynak azok a szakaszai módosulnának, amelyek az igazságügyi rendszert szabályozzák. Az alkotmánymódosítást akkor tekintik a nép által megerősítettnek, amennyiben az urnákhoz járulók többsége támogatta azt, nincsen hatályban érvényességi küszöb. Az idealisták feltehetőleg azt mondanák, hogy vasárnap a népszuverenitás és a közvetlen demokrácia ünnepnapja lesz Szerbiában.
A hatalom az európai uniós csatlakozás folyamatában a jogállamiság erősítésével összefüggésben kezdte meg az alkotmánymódosítás folyamatát. A cél további garanciákkal kiteljesíteni a hatalommegosztás elvének a gyakorlati megvalósulását és a jelenlegiekhez viszonyítva hatékonyabbnak vélt megoldásokkal függetleníteni az igazságügyi rendszert a törvényhozó és a végrehajtó hatalomtól. A nép elé tárt javaslatok legtöbbjének az a lényege, hogy a törvényhozó hatalmat minél több szinten kizárják a bírák és az ügyészek megválasztásának, valamint a tisztségük feletti rendelkezésnek a folyamatából. Ennek a logikának a mentén tovább erősödne a Bírósági Főtanács és az Ügyészségi Főtanács vonatkozó hatásköre. Azt is érdemes kiemelni, hogy a bírói tisztség függetlensége, valamint az ügyészi tisztség – ezentúl így neveznék a most ügyészhelyettes elnevezésű tisztséget – önállósága intézményei erősítésének céljával törlésre kerülne az első ízben három évre megválasztandó tisztség intézménye. A Nemzetgyűlés a továbbiakban egyedül a Legfőbb Ügyészt – jelenleg köztársasági ügyész – választhatná meg. Ha elfogadásra kerül az alkotmánymódosítás, a bírói és az ügyészi tisztség a jövőben kizárólag az alkotmányba foglalt okokból kifolyólag szűnhetne meg, nem pedig törvényes rendelkezések alapján.
Ha egy asztalhoz ültetnénk tíz alkotmányjogászt, feltehetőleg legalább 64 különböző véleményt hallhatnánk az összesen 29 módosító indítvány célszerűségével és milyenségével kapcsolatban. Ha összehasonlítanánk az EU tagállamainak, vagy a világ fejlett demokráciákként minősített országainak a gyakorlatát, szintén szédülni kezdenénk a változatos megoldásoktól. Míg Szerbiában a politikumtól való függetlenítés okán tilos, hogy a bíró, vagy az ügyész politikai párt tagja legyen, addig például az USA egyes államaiban a bírák a politikai pártok jelöltjeként indulnak a közvetlen bíróválasztáson. Az elemzések szerint Svájcban párttagság nélkül a bíróságok bizonyos szintjeire lehetetlen bejutni – éppen folyamatban van a kezdeményezés, hogy ez megváltozzék –, nem beszélve arról, hogy ebben az országban alkalmazzák a bírák újraválasztásának az intézményét. Nincsen varázspálca, vagy bűvös formula, amelyik garantálná, hogy egy-egy ország igazságügyi rendszerének a szervei, illetve annak tisztségviselői függetlenek, vagy önállóak lesznek.
Az említettekre azonban kevesen mutattak rá a közvéleménynek. A nép, akinek döntenie kellene az alkotmánymódosításról, szinte semmit sem tudott meg érdemben az indítványokról. A hatalom számára a referendum-kampány a frázisnak az ismételgetésében merült ki, miszerint „aki szeretné, hogy az ország a fejlődés és az uniós csatlakozás útján haladjon, az vasárnap elmegy szavazni és az igent karikázza be”, míg az ellenzék és az objektivitás erényét nem birtokló, magukat függetlennek nevező elemzők a nem válasz bekarikázására szólították fel a polgárokat, azért, „mert az aktuális hatalom tisztességtelen és a javasolt megoldások rosszak”. Utóbbiak legjobb esetben elmulasztották megindokolni, hogy szerintük miért megkérdőjelezhetőek a javasolt indítványok, ám arra is volt példa, hogy az egyébként neves jogász valótlanságokat állított. Csak kevés szakértő „merte” megjegyezni, hogy a javasoltakat akár jónak is lehet minősíteni, sőt, az aktuális rendelkezések sem kritikán aluliak, továbbá azt, hogy az igazságügy függetlensége nem csupán azon múlik, hogy mi áll az alkotmányban, vagy egy-egy törvényben, hanem mindenekelőtt attól, hogy azokat alkalmazzák-e, de attól is, hogy a nép, vagy egy-egy bíró és ügyész fontosnak tartja-e a jogállamiság és a joguralom intézményeinek a kiteljesedését lehetővé tevő garanciákat. A realisták, akiknek fülében napok óta az a többek által kimondott mondat cseng, hogy „ha ezt tették egy Novak Đokovićtyal, akkor mire számíthatok én”, feltehetőleg arra a megállapításra jutnak, hogy amíg nem változik meg az említetthez hasonló felfogás, Szerbiában nem elsősorban a politikai struktúrák akadályozó törekvése tartóztatja fel a joguralom, vagy az ehhez hasonló, mára elcsépelt frázisokká vált értékek maradéktalan megteremtését.
