ELSŐ TÖRTÉNET: A BRITPOP
Sajátos válaszként az amerikai zeneipar térhódítására alakult ki a kilencvenes évek elején Nagy-Britanniában a britpop. Az olykor külön műfajként is emlegetett zenei mozgalom azzal a céllal jött létre, hogy az akkoriban fénykorukat élő, kockás inges és térdnadrágos amerikai grunge-együtteseket (mint amilyenek például a Nirvana, a Pearl Jam és a Soundgarden voltak) visszaszorítsa. A zúzós zene nyersességével és kaotikusságával fémjelzett grunge stílussal ellentétben a britpop összeszedett, kimért, a britek kifinomult ízlését tükröző könnyűzenei irányvonal volt. A mozgalom identitásának kialakulására a legnagyobb hatást a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek brit gitárpop-együttesei gyakorolták, elsősorban a Beatles és a Smiths, az irányzat közvetlen előfutárjaként pedig legfőképp a Stone Roses együttest, illetve a manchesteri Madchester zenei mozgalom további képviselőit, köztük a Happy Mondays, az Inspiral Carpets és a Charlatans csapatokat nevezhetjük meg.
A virágkorát 1993 és 1997 között élő popkulturális áramlat a brit életérzést helyezte a figyelem középpontjába. A tipikusan brit témákat feldolgozó és brit hangulatot árasztó dalok egyféle ellenmozgalmat képviseltek a grunge irányzattal szemben. A britpop elsősorban a kortárs brit fiatalokat szólította meg, és igyekezett reflektálni a brit társadalomra jellemző helyekre, történésekre és jelenségekre. Többnyire elszúrt életekről, elcseszett szerelmekről, külvárosokról, neonfényes sötétségről énekeltek, emellett a dalszövegekben a vitriolos társadalomkritika is megjelent. Nem véletlen tartják, hogy a britpop elsősorban a brit munkásosztály zenei mozgalma, egyesek szerint a külvárosi dolgozók álmodozása London centrumáról.
A gitáralapú britpopra általánosságban véve a kissé nosztalgikus, múltidéző hangzás, a karcos gitárzene és a feszes ritmusszekció jellemző, ám ki kell hangsúlyozni, hogy a mozgalom zeneileg sohasem volt teljesen egységes, egyes együttesek előszeretettel éltek a fúvósok, a vonósok vagy az elektronika használatával. A britpopnak számos képviselője van (a teljesség igénye nélkül ide tartoznak az Elastica, a Supergrass, a Sleeper stb.), ezen a helyen a négy legfontosabbra összpontosítok. Érdekes, hogy a zenei irányzat berobbanását jelentő 1994-es évben mindegyiküknek jelent meg albuma. Az öltönyös entellektüel-létet megtestesítő Pulp kiadja His ’n’ Hers című nagylemezét, a zakós-bakancsos sikk-eleganciát képviselő Suede megjelenteti Dog Man Star című artisztikus főművét, a Blur melegítőfelsős, tornacipős tagjai a Parklife című magnum opusukkal rukkolnak elő, a művészeti iskolásokhoz és értelmiségi popzenészekhez pedig megérkeznek a britpop „népi hősei”, a mozgalmon belül a „proli-esztétikát” képviselő Oasis tagjai. A Gallagher fivérek által vezetett manchesteri együttes nem sokat bölcselkedik és érzeleg, Definitely Maybe című bemutatkozó albumán bejelenti: rock and roll-sztár akar lenni, a cigaretta és az alkohol érdekli, és mindörökké szeretne élni.
MÁSODIK TÖRTÉNET: AZ OASIS
A következő két év jelenti a britpop korszak tetőfokát. 1995-ben jelent meg a Pulp Different Class című nagylemeze, egy aprólékosan kidolgozott hangzású mestermű, zenei és intellektuális értelemben egyaránt a mozgalom, egyben a kilencvenes évek egyik legfontosabb alkotása, rajta az ikonikus Common People és a Disco 2000 című szerzeményekkel. Az irányzat népszerűségére azonban sokkal nagyobb kihatással volt az, hogy ugyanabban az évben jelentette meg második albumát (What’s the Story) Morning Glory? címmel az Oasis. A többek között a Some Might Say, a Don’t Look Back in Anger és a britpop egyik himnuszaként emlegetett Wonderwall című slágereket tartalmazó korong a kilencvenes évek legkelendőbb brit nagylemeze lett.
A britpop jelentősebb albumai (Fotó: Sándor Zoltán)
Arról, hogy mit jelentett abban az időben az Oasis, két dolog is hűen árulkodik. Először is a manchesteri banda 1996. augusztus 10-én és 11-én legendás kettős koncertet adott 250 ezer néző előtt Knebworth-ben. A kultikus szabadtéri színpadon korábban olyan rockóriások léptek fel, mint a Rolling Stones, a Pink Floyd, a Led Zeppelin vagy a Queen. Az érdeklődés minden várakozást felülmúlt, a negyedmillió belépőjegy kevesebb mint 24 óra leforgása alatt elfogyott, és ami még ennél is érdekesebb, az az, hogy összesen 2,5 millióan szerettek volna jegyet váltani a koncertre! 1996 szeptemberében Neil Strauss a The New York Times hasábjain a következőképpen foglalta össze a banda jelentőségét: „Azt, amit az Oasis tett Nagy-Britanniában, mégpedig, hogy egy egész országot egyesített egyetlen popzenekar zászlaja alatt, egy olyan országban, mint az Egyesült Államok, senki sem tudná elérni. Nagy-Britanniában az együttes a Beatles óta vitathatatlanul a legnépszerűbb előadóként uralkodik, nagyjából minden harmadik otthonban megtalálható egy Oasis-CD. A múlt hónapban 250 000 embert vonzottak Knebworth-be, az ország történetének legnagyobb szabadtéri koncertjére. A banda testvérpárja, Liam és Noel Gallagher olyan rendszerességgel szerepelnek a bulvárlapok címlapjain, mint a királyi család tagjai.”
A másik esemény, ami az Oasis akkori befolyásáról árulkodik, az a tény, hogy nyíltan felsorakozva az 1979 óta ellenzékben lévő Munkáspárt mögött, az együttes közvetlenül segítette a balközép politikai erőt megnyerni a választásokat, aminek következtében 1997-ben Tony Blair személyében 18 év után először ismét munkáspárti kormányfője lett az Egyesült Királyságnak. Zenei mozgalomnak ennél nagyobb politikai sikert aligha sikerült még elérnie, ám a diadalérzet nem tartott sokáig, hiszen a fiataloknak csakhamar csalódniuk kellett Blairben és az új kormány politikájában.
Ezzel egyidőben megkezdődött a zenei mozgalom lejtmenete is, ami szimbolikusan ismét csak az Oasishoz köthető. Ahogyan az együttes 1994-es első albuma a britpop felemelkedését, 1995-ös második nagylemeze a zsáner csúcson levését, úgy 1997-es harmadik nagylemeze, a Be Here Now már az irányzat lecsengését jelezte előre, hogy az évtized végére gyakorlatilag ki is fulladjon a zenei mozgalom, ami minden kételyt kizáróan a kilencvenes évek zenei felhozatalának egyik üde színfoltja volt, és hatása ma is érződik olyan csapatok hangzásában, mint amilyenek a Coldplay, a Travis, az Arctic Monkeys stb.
Arról, hogy a manchesteri banda ma is töretlen népszerűségnek örvend, árulkodik, hogy az említett kettős koncert 25. évfordulójára Oasis Knebworth 1996 címmel Jake Scott korabeli felvételekből és frissen forgatott jelenetekből tavaly koncertfilmet készített, amely, annak ellenére, hogy szeptember folyamán csupán néhány napig lehetett megtekinteni a mozikban, 2021 legnagyobb bevételt produkáló dokumentumfilmje lett az Egyesült Királyságban.
HARMADIK TÖRTÉNET: A CREATION RECORDS
Az, hogy hogyan is lett a Gallagher-fivérek által vezetett csapat nemzeti, majd globális szenzáció, mindenképpen tündérmesébe illő történet. Pontosan így is ábrázolja a manchesteri banda felemelkedését a Nick Moran rendezésében készült Creation Records – A történet című játékfilm is, amelynek a középpontjában közvetlenül ugyan nem az Oasis, hanem a csapatot felfedező és felkaroló extravagáns zenei producer, Alan McGee áll.
A glasgow-i munkáscsaládból származó McGee a nyolcvanas évek elején alapítja meg többedmagával Londonban a Creation Records elnevezésű független lemezkiadót. A skóciai proletárlétből kitörni vágyó fiatalember – a filmbeli történet szerint – egy nagy dobásról álmodik, legfőbb vágya, hogy a U2-nál nagyobb bandát fedezzen fel. Lelkes zenerajongóként folyamatosan kockáztat, aminek következtében a kiadó állandóan csődközeli állapotban imbolyog. Ennek az üzleti értelemben igencsak kockázatos viselkedésnek köszönhetően azonban olyan együtteseket fedez fel és tesz népszerűvé, mint a Primal Scream, a Jesus and the Mary Chain, a My Bloody Valentine, a House of Love, a Boo Radleys, a Teenage Funclub… és mindenekelőtt az Oasis, hiszen a manchesteri együttessel nagyságrendileg szintet lép.
A filmben a Nagy Felfedezésre úgy kerül sor, hogy Alan lekési a vonatot, és dühösen bemegy egy klubba, ahol alig van valaki, az ajtóban álló fiatal csapat nagyon szívesen fellépne, a klubvezetőt azonban idegesítik a rámenős srácok, némi huzavona után végül mégis megengedi nekik, hogy egyféle bejelentetlen „nulladik” előzenekarként színpadra lépjenek. Alan meghallgatja játékukat, és elragadtatásában azonnal szerződteti őket. Ösztönösen cselekszik, és bejön neki. Talán túlságosan is, merthogy az üzleti sikernek köszönhetően megnövekedett jövedelmének nagy részét az egyre labilisabb zenei producer kábítószerszükségleteinek a kiélésére fordítja, állapota annyira súlyos, hogy idegösszeomlását követően kénytelen elvonókúrára menni, az évtized végére pedig a lemezkiadót is becsukja.
Talán nem véletlen, hogy a film elkészítésében nagy szerepet vállalt a britpop korszak kultikus filmjének, a Trainspottingnak az alkotógárdája: a rendező Danny Boyle ezúttal producerként vett részt a produkcióban, a forgatókönyvet az író Irvin Welsh jegyzi, a legendás zeneproducert pedig a Trainspotting vicces Spudjaként megismert Ewen Bremner alakítja. A film kerettörténetében a már idősödő, jól szituált Alan meséli egy újságírónőnek a saját és a Creation Records történetét. A cselekmény az ő előadásában jelenítődik meg. Többek között szót ejt fiatalságáról, zenészi ambícióiról, családjáról, munkáséveiről, kalandos zeneipari vállalkozásairól, az áttörő sikerről, politikai szerepvállalásról és drogos időszakáról. Nick Moran némileg eltúlzott, elrajzolt karakterekkel operáló, kissé komikusra vett, (pop)meseszerű, szellemes és szórakoztató, ettől függetlenül viszonylag korrekt és mindenképpen élvezhető életrajzi filmet készített – sok-sok jó zenével.
