„Ne legyen kultúra magyarság és magyarság kultúra nélkül.”
Kodály Zoltán
Január 22-ét ünnepeljük a magyar kultúra napjaként, mintegy emlékéül nemzetünk ezeréves kultúrhagyományainak, amelyekhez a kortárs művészek alkotó módon folyamatosan visszanyúlhatnak. A dátum azt a napot jelöli, amelyen Kölcsey Ferenc letisztázta és dátumozta a Himnusz kéziratát. Érdekes, hogy a dátum ünneppé emelése egy muzsikus ötlete volt, Fasang Árpád zongoraművész vetette fel 1985-ben, a Hazafias Népfront Országos Tanácsa három év múltával, 1988 decemberében engedélyezte, és a következő év januárjában, 1989-ben, tehát még a rendszerváltást megelőzően meg is rendezte az első ünnepi rendezvénysorozatot. Olyan örökség az ünneplés, ami kiállta a kor és a rendszer próbáját.
A dolog faramuci oldala viszont abban rejtezik, hogy az ünnep valójában nem is a magyar kultúráról, hanem annak egyetlen szegmenséről, nemzeti himnuszunk (imánk) születésének napjáról, végső soron, eredetileg a költészetről szól, ráadásul a később megzenésített költemény körött is számos a talány.
Tény, hogy Magyarországnak Kölcsey műve előtt nem volt önálló himnusza, a katolikusoknak és a protestánsoknak viszont külön-külön igen, méghozzá néphimnuszuk, ráadásul több költő is belevágott a himnuszszerzésbe. Kölcsey költeményének nem is Himnusz az elnevezése, ahogy ma ismerjük, hanem Hymnus, a’ Magyar nép vérzivataros századaiból. Nyomtatásban a XIX. század első harmadában már megjelent, de csak az után vált nemzeti imává, hogy Erkel Ferenc 1844-ben megzenésítette. A magyar állam 1989-ben tette hivatalossá, amikor a verset bevonta az Alkotmányba, majd első sorai, végül nyitósora, „Isten áldd meg a magyart!”, bekerült az Alaptörvény preambulumába.
Kölcsey romantikus, keretes verséről a korabeli kritika sejtette, hogy soha nem lesz belőle néphimnusz, ezt már előre jelezte, hogy a Hymnus csupán megírását követően hat évvel jelent meg nyomtatásban, ezzel szemben – miként Milbacher Róbert írja kitűnő, Legendahántás című könyvében –, húsz évvel később Petőfinek mindössze hat év adatott meg teljes életművének megírására, persze Petőfinek sokkal jobb volt a maga táplálta marketingje, mint a félvak, remete életű Kölcseynek. A Hymnus soha nem nyert akkora népszerűséget, mint Vörösmarty Szózata, aminek szerzője egy ellenhimnuszt is írt, vagy később a Nemzeti dal. Kölcsey Hymnusát ráadásul a katolikus egyház be akarta tiltani. Való igaz, hogy nemzeti imánk (a Himnusz) első strófáját ismerjük a legtöbben, ennyit is énekelünk belőle, a további versszakokat nehezen tudnánk felmondani.
Így, ha kissé megkaparjuk, és közelebbről megvizsgáljuk, látjuk, hogy nemzeti imánk távolról se azonos az írásom mottójában idézett Kodály Zoltán eszményített, magyar kultúra-fogalmával, hát még az egyetemes kultúra konkrét, nehezen megfogalmazható tartalmával!
A magyar kultúra napját nem az ünnepalapító szándék, hanem az azt megelőző és kísérő cselekedetek és folyamatok emelték ki az egyneműsítő percepció folyamatából, igenis van hová visszanyúlni és milyen irányba folytatni, hiszen a kultúra mivolta számára elengedhetetlen az építő mozgás folyamata.
*
Ismereteink szerint a kultúra elvonatkoztatva a tökéletesség megismerésére, ennek folyományaként pedig a tökéletesség érvényre juttatására törekszik. Ám lássuk, mások hogyan tekintettek erre a törekvésre, hiszen amíg a népi kultúra a kétkezi munka mellett született meg, addig az ihletett művészek, meg a filozófusok más irányból közelítettek hozzá.
Johan Huizinga, holland kultúrtörténész erkölcsi többlettel ruházta fel a közösséget motiváló, irányító jelenséget: „Kultúráról [,] mint egy közösség irányított magatartásáról akkor beszélhetünk, ha a természet birtoklása anyagi, erkölcsi és szellemi téren olyan állapotot teremt, mely magasabb és jobb, mint az, melyet az adott természetes viszonyok nyújthatnak…” Ugyanő fogalmazta meg, hogy a kultúra a változatosságában értékes és érvényes, nem kaptafa, amire bármi ráhúzható: „A jellem és a kultúra uniformizálódása egyaránt káros. (…) Kulturális kérdésekben a haladás feltétele a különféleség.” Az erkölcsi vetület a kultúra elemi éltető ereje, mert az egyén és a közösség szellemi, anyagi haladást teremt az élet területén, vélte Albert Schweitzer, francia teológus és filozófus. Theodor Adorno, a marxizmushoz közel álló német zeneesztéta és filozófus egyfajta katalizátorként tekintett a kultúrára, amely képes egyaránt kordában tartani az ember forradalmi és barbár ösztöneit.
A germán gondolkodók nem titkolt fenntartásokkal viszonyulva fürkészték a kultúra lényegét. Az osztrák Robert Musil, például, akit felénk főleg regényíróként ismernek, vagyis inkább emlegetnek, úgy tartotta, hogy: „A kultúra alapvető sajátossága, hogy messzemenően bizalmatlanná tesz a köreinken kívüliek iránt, vagyis nemcsak a germán tartja alacsonyabb rendű lénynek a zsidót, hanem a futballista is a zongoristát.” A már említett Adorno pesszimizmusa is az árnyoldalt keresi a kultúra tartalmában, szerinte „a kultúra paradox áru. Olyannyira a csere törvényének uralma alatt áll, hogy már nem is cserélik; oly vakon oldódik fel a használatban, hogy már nem is használható.” Ennél talán radikálisabb Carl Gustav Jung svájci pszichiáter, aki a következőképpen foglalta össze: „Túl sok állati torzítja a kultúrembert, túl sok kultúra beteg állatokat eredményez.” Illetve: „Kár nélkül csak egy bizonyos fokú kultúrát bír el az ember.” Ha valaki a kultúra korlátait feszegetve erőlteti, kultúrpapagájjá lesz – tenném hozzá.
Végül, hogy feloldjam az egymásnak ellentmondó, de végső soron egybehangzó véleményeket, kedvenc szerzőmet, Szentkuthy Miklóst idézem: „[...] nem »alkotni« kell s nem »eredetinek« lenni, hanem szabadon éppen annak és éppen úgy, ahogy adódik – belőlem és dilettanciámból új kultúra születhetik, viszont egy tudatos kultúra-»alkotóból« esetleg csak vidéki cirkusz.”
Azaz: a kultúra, a nemzeti művelődés véresen komoly dolog, habitus, magatartás, az együvé tartozás alapja, belső mozgás, a szellemi és anyagi gyarapodás, az erkölcsi jobbulás mozgatója. Ezért ünnepeljük!
