Több mint egy hete tartja lázban a magyar sajtót Petry Zsolt kapusedző kirúgásának az esete a Herthából. A volt válogatott focista a Magyar Nemzetnek adott interjújában szükségtelenül megosztó lépésnek nyilvánította Gulácsi Péter szivárványcsaládok mellett kiálló Facebook-posztját. A felmondásnak az igazi oka kétségtelenül az volt, hogy a szóban forgó nyilatkozatban bírálta a nyugat-európai bevándorláspolitikát, ez pedig a mai Németországban, a jelek szerint, megbocsáthatatlan bűnnek számít. Petry annak a meglátásának adott hangot az interjú szövege szerint, hogy „a liberálisok felnagyítják az ellenvéleményeket: ha te nem tartod jónak a migrációt, mert rettentő sok bűnöző lepte el Európát, akkor máris rád sütik, hogy rasszista vagy.”
A próféta beszélt belőle, őt is azonnal megbélyegezték, sőt másnap már ki is rúgták a munkahelyéről – jegyezhetnénk meg erre ironikusan, és ez azért irónia, mert a nyilvánvalót nevezi jövőbelátásnak. Azt sem mondaná senki a másnapi napfelkelte után beteljesülő próféciának, ha előző nap valaki arról tenne kijelentést, hogy holnap is felkel majd a nap. A konzervatív nézeteket vallók mindennapos tapasztalata, hogy a magyar jobboldali sajtóban és Petry által is tévesen liberálisnak nevezett progresszív, világmegváltó és forradalmi oldalon a tolerancia szó azt jelenti, hogy egyedül az ő álláspontjuk tolerálható. Éppen ezért a nézeteikkel ellenkező véleményt megfogalmazó azonnal, szavai kimondásának a pillanatában intoleránssá és gyűlölködővé válik a szemükben. Semmi szükség átgondolásra, megfontolásra, vitába szállni a másként gondolkodóval pedig a szükségtelennél is szükségtelenebb, hiszen ki állna szóba egy intoleráns gyűlölködővel. Igaz, hogy ez a „logika” egy önmagát önmagával alátámasztó saját farkába harapó kígyó, de hát pont az ilyen forradalmi tautológiáktól válik adrenalinnal teli, az őrülettel amúgy nagyon közeli viszonyt ápoló megismételhetetlen szellemi kalanddá a forradalom.
A világmegváltó és haladó oldal éppen attól forradalmi, hogy rögtönítélő bíróságokat működtet, amelyek egyetlen ítéletet ismernek a delikvenssel szemben: a megsemmisítést, a kiküszöbölést. Ezek a rögtönítélő bíróságok egyelőre még csak az eszmei frontokon és a verbális csatatereken tevékenyek, de ha ebben az irányban haladunk tovább, akkor a gondolatoktól a szavakon át a tettekig vezető egyenes úton hamarosan el fog érkezni a cselekedetek ideje is, és akkor a megbélyegzés már nem csupán kiközösítést és ellehetetlenítést fog jelenteni, mint manapság még, hanem a bűn vélt súlyától függően akár fizikai megsemmisítést is, ugyanazt, mint amit XX. századi forradalmi elődeiknek, a bolsevikoknak és a náciknak jelentett az ellenforradalmárokkal szembeni ítélkezésben.
A történelem, amint tudjuk, mindaddig ismétli önmagát, amíg az ember nem tanul a tévedéseiből.
Ha valaki ellentmondani merészel az üdvözítő célnak kikiáltott legújabb forradalmi divatnak, arra elkerülhetetlenül szankciók várnak. Petryvel tehát (a posztmodern forradalomban Magyarországnál és Szerbiánál sokkal előrehaladottabb) Németországban valójában nem történt semmi meglepő. A rendkívüli az lett volna, ha nem lett volna semmilyen következménye az esetnek azután, miután a német nyilvánosság már húsvéthétfőn, az interjú megjelenésének a napján értesülhetett a kapusedző eretnek és ellenforradalmi kijelentéseiről.
A volt válogatott labdarúgót a Hertha vezetősége a tolerancia és a sokszínűség nevében rúgta ki másnap, ezért a sokszínűség szó forradalmi értelmének a megvilágítására is érdemes néhány mondatot szentelni. A posztmodern forradalomban közkedvelt (bibliai) jelképpel élve a sokszínűség a haladó oldalon azt jelenti, hogy a szivárvány mind a hét színe – a tehetség, a tudás, az erkölcsi kiválóság, a meggyőzőerő és a világmegváltó forradalmi Lélek további három ajándéka – kizárólag a forradalmi oldal tagját ékesítheti, a másik maradi oldalon az éjsötét, színtelen feketeség uralkodik, a láthatatlan, a figyelemre sem érdemes: ha ennek az oldalnak a képviselője művész, akkor tehetségtelen; ha gondolkodó, akkor ostobaságokról ír; ha politikus, akkor démoni meggyőzőerejével az erkölcsi rossz, a gonosz ösvényein járva vezeti tévútra az őket követőket. Erre magyar példát is felhozhatunk a közelmúltból, Koltai Lajos világhírű operatőrről például abban a pillanatban kiderült, hogy tehetségtelen és egy álnokul rejtőzködő náci, miután a média közölte a hírt, hogy munkát vállalt az új SZFE-ben, merthogy a forradalmi oldal értelmezése szerint ezzel átállt az ellenforradalmi, sötét oldalra.
Petryvel is ez történt, bevándorlást bíráló eretnek kijelentésével azonnal a színtelen, sötét oldalra került, és minden jel szerint elérhetetlen vágyálommá vált számára az, hogy Németországban a közeljövőben valamely ismert klubnál kapusedzőként munkát találjon. Talán utcaseprőnek még jelentkezhet. A Hertha vezetősége, becsületére váljék, valószínűleg a közös megegyezést betartva egy a szakmai tudását nagyra értékelő és korábbi jó viselkedését felemlegető elbocsátó szép üzenettel vált meg tőle, Petry is sietett bocsánatot kérni bevándorlást kritizáló mondatáért, a Frankfurter Allgemeinen Zeitungban később adott interjúban pedig magát mentve a Magyar Nemzetre próbálta áthárítani a felelősséget, de hát ezek a részéről emberileg teljesen érthető, mégis szánalmas kísérletek aligha fognak új német kapusedzői munkahelyhez vezetni, mint ahogy a Hertha pozitív hangvételű nyilatkozata sem, de inkább tévedjek ebben a véleményemben, amiért engem senki sem fog megkövezni.
A forradalommal kapcsolatos negatív jelzőkért, gondolatokért vélhetően előbb kaphatok elmarasztaló ítéletet, hiszen a közgondolkodásban a forradalom szó pozitív, az ellenforradalom szó pedig negatív képzettársításokat ébreszt, gondoljunk csak 1956-ra, amit sokáig ellenforradalomnak kellett nevezni, hogy rossz színben tüntessék fel a világtörténelmi jelentőségű eseményt, és aki a kommunista közegben forradalomnak merte suttogva mondani, az biztosan büszkén emlékezett rá.
A szavak könnyen megcsalhatnak bennünket, ez a helyzet a progresszívek nyelvezetéből kritikátlanul átvett forradalom szavunkkal is, amely így a haladás és a fejlődés szinonimájává, csupa-csupa pozitívnak gondolt tartalom gyűjtőfogalmává vált a jelenlegi magyar és nemcsak magyar nyelvben. Szerencsére a konzervatív oldalon egyre többen ismerik fel, hogy sürgősen létre kell hozniuk egy, a másik oldal nyelvezetétől függetlenedő konzervatív jelentéstartalmú nyelvezetet a dolgok leírására, mert amíg a forradalmi oldal ideológiai töltetű kifejezéseit használják, addig a saját gondolataikat nem lesznek képesek hitelesen közvetíteni. A jelentés szemszögéből nézve beszédjük addig egy keveréknyelvre fog hasonlítani, mondataikkal pedig csak a félreértések és a félremagyarázások előtt tárják ki szélesre a kaput.
Egy ilyen konzervatív jelentésárnyaláson kell átesnie a forradalom szónak is legalább annyiban, hogy külön kifejezést kell elkezdeni használni a revolúció konzervatív értelemben is pozitív jelentésére (szabadságharc és igazságküzdelem), valamit annak negatív jelentésére (erőszakos társadalommérnökösködés valamely divateszme nevében; agresszív kísérlet a múlt, a hagyományok és a civilizációs identitásformák eltörlésére, amit széppé hazudva haladásnak neveznek). De ha a szóalkotástól el is tekintünk, a mondatkörnyezet függvényében akkor is világosan el kell különítenünk a kifejezésnek e két jelentéstartományát. Ettől a minimumtól már nem lehet eltekinteni, ha meg szeretnénk érteni a konzervatív mondanivalót.
Ebben az írásban a forradalom kifejezést kizárólag a szó fönt jellemzett negatív értelmében használtam.
