A sorsdöntőnek ígérkező 2022-es magyarországi parlamenti választástól még tíz hónap választ el bennünket, hivatalosan a kampány el sem kezdődött, valójában azonban már régóta tart. Az embernek az az érzése, hogy már másnap folytatódott, miután 2018-ban a Fidesz újabb kétharmados győzelmet aratott, de a 2019-es önkormányzati választásoktól kezdve egészen biztosan szakadatlanul zajlik, amikor az ellenzék kulcspozíciót szerzett a főpolgármesteri szék elnyerésével.
A folyamatos kampány Magyarország végletes politikai megosztottságának a tükre, amely Orbán Viktornak a nemzetközi politikában játszott – a nyugati fősodratú médiában démonizált – szerepe miatt szervesen beilleszkedik a nyugati társadalom kiútkeresésébe abból a mélységes válságból, amely könnyen lehet, hogy Nyugat végéhez fog elvezetni, úgy, ahogy Egyiptom és Babilon is eltűnt a történelem süllyesztőjében, pedig dicsőségük napjaiban senki sem számolt ezzel a lehetőséggel. (A nyugati társadalom kifejezés alatt itt kibővített értelemben a keresztény gyökerű társadalmakat értem Kamcsatkától Patagóniáig, azaz Oroszországtól kezdve Európán és Észak-Amerikán át Latin-Amerikáig, amelynek a ma már minden területen megmutatkozó identitásválságát éppen az okozta, hogy elhagyta vallását, a kereszténységet, a vallás ugyanis a társadalom kötőszövete, a történelem tanúsága szerint nélküle egyetlen civilizáció sem képes túlélni hosszabb ideig.)
A felek már régóta gyúrnak a nagy választási megmérettetésre Magyarországon, a kormánymédiában már most pergőtüzet zúdítanak Orbán Viktor lehetséges kihívóira – Karácsony, Dobrev –, és a roham még csak ezután fog kezdődni, a minden elvet félredobva egyesülő ellenzék pedig kétségbeesetten keresi azokat a kampánytémákat, amelyekkel kikezdheti a sikeres kormányzás miatt nehezen támadható magyar kormányt. Először az erkölcsi aggályokat félredobva a járványhelyzetben látta meg ezt a lehetőséget, de ez, úgy tűnik, nem jött be: Magyarország az átoltottságnak köszönhetően kezd kilábalni a koronavírus okozta válságból, persze nem tudhatjuk, mit hoz a holnap. Háborús, természeti vagy járványkatasztrófára ráépíteni egy ellenzéki kampányt egyébként is kockázatos dolog, hiszen az ilyesmi amennyire meggyengíthet egy kormányt, ha rosszul kezeli a válságot, ugyanannyira meg is erősítheti azt, ha jól veszi az elébe állított akadályokat, az Orbán-kormány pedig a pandémiát illetően eddig „jó gátfutónak” mutatkozott.
Néhány hete egy újabb kampánytémával rukkolt elő az ellenzék, ez a sanghaji Fudan egyetem Budapestre költözésének az ügye. Hatalmas beruházásról van szó, 540 milliárd forintba, azaz nagyjából másfél milliárd euróba kerülne, nagyrészt kínai hitelből épülne a tervezett egyetemi város helyén. Többe kerülne, mint amennyi a magyar felsőoktatás finanszírozásának az éves költségvetési kerete. Az állami hitel pedig, amit előszeretettel szokás úgy tálalni, mintha ingyen pénz vagy külföldi beruházás volna, mindig azt jelenti, hogy végül az adott ország adófizetőinek kell állniuk a cechet, méghozzá kamatostul. A magánegyetemen, ha igazak a hírek, főleg kínai diákok tanulnának, és tetemes tandíjjal járna az oktatás, így csak kevés magyar diák juthatna be. Egy elitegyetemről lenne tehát szó, amelyet leginkább a CEU-hoz, a „Soros-egyetemhez” lehetne hasonlítani azzal a nagyon fontos különbséggel, hogy a CEU a tévesen liberálisnak nevezett nyugati keresztényellenes, progresszív ideológia kelet-közép-európai hídfőállása Budapesten (genderestül meg anélkül is), a Fudan pedig, hogy minek, arról innen a távolból nem sokat tudhatunk, de egészen biztos, hogy nem a nyugati progresszív nézetrendszernek a terjesztője, annak ellenére, hogy a kínaiak sem a kereszténypártiságukról híresek. (Azt csak az ámító propaganda állíthatja, hogy egy egyetem világnézet-semleges lehet, az viszont elvileg lehetséges, hogy egy valóban toleráns oktatási intézmény többféle világnézetet is képes legyen megtűrni a berkein belül.)
Az éremnek mindig két oldala van, a Fudan Budapestre jövetelélnek a legfőbb pozitív hozadéka az lenne, hogy ezzel a világ legjobb egyetemeinek egyike költözne a magyar fővárosba. Az egyik ilyen elfogadott lista a sanghaji intézményt a 34. helyre rangsorolta a világon, meg sem közeli egyetlen magyar egyetem sem ezt az előkelő helyezést. Másik hozadéka, hogy az idejövő kínai diákokkal Budapest és Magyarország egy fontos csomópontjává és ezzel egyúttal haszonélvezőjévé válhatna a jövőben elkerülhetetlenül bekövetkező kínai térnyerésnek Európában. Ugyanezt a szerepet játszhatja a Belgrád–Budapest gyorsvasút is, amely a pireuszi kikötőbe érkező kínai áru egyik lehetséges szállítási útvonalává léphetne elő a jövőben Nyugat-Európa irányában. (Ezt a kínai térnyerést a kontinensen csak egy 21. századi háborúval akadályozhatná meg az ellenérdekelt Egyesült Államok, amelyet szintén nem kell kizárni a jövőbeli lehetőségek közül.)
Az említett pozitív hozadékok a jelen érdekemberének nehezen kommunikálható, homályos haszonlehetőségek csupán. Az itt és most konkrétan megmutatkozó haszonra vagy kárra, a pénzre mindig érzékenyebbek az emberek, a magyarok különösen, ezért nem meglepő, hogy a Fudan kampánytémaként leginkább az ellenzéknek látszott kedvezni, sokféle módon, a jól ismert gátlástalan állításokkal gyorsan fel is futtatták azt: „kiveszik a zsebetekből”, „mind szétlopják”, de rá lehetett játszani az európai ember kínaiakkal szembeni idegengyűlöletére, ráadásul még egy jót lehetett kommunistázni és kolostordisznózni is. A gyűlölet romlott virágai hamar kibontakoznak. (Az O1G után már nincs megállás a beszédnek nevezett mocsokáradatban való elmerülésben, fetrengenek benne, mint a disznók a dagonyában.)
Ebben a néhány hétben ezekre mind példát találhattunk a Fudant kampánytémává tevő ellenzéki – nevezzük ironikusan így – kommunikációban.
A kormányoldalon sem ültek tétlenül, a jelek szerint gyorsan kifogták a hirtelen feltámadt szelet a kampányvitorlából, és lehet, hogy az addig veszteglésre ítélt hajó ismét szélkeresésre lesz kárhoztatva. Gulyás Gergely kancelláriaminiszter bejelentette a hétvégi ellenzéki tüntetés után, hogy a kormány 2023-ban, tehát a választások után – miután már minden részlet ismert lesz a tervezett beruházással kapcsolatban – hajlandó belemenni abba, hogy a budapestiek népszavazáson döntsenek a Fudan fővárosba költözéséről. Ezután is lehet fudanozni, és fognak is, de mindenkor szembe lehet az ellenzéki kifogásokkal állítani azt a szélkifogó érvet, hogy majd a budapestiek eldöntik kell-e a beruházás.
Ha így lesz, ha nem, egy maradandó hozadéka már így is van a Fudan kampánytémává tételének. A belelkesült ellenzéknek – egyebek mellett a provokáló utcanév-változtatásokkal – sikerült megsértenie és maga ellen hangolnia a kínai külpolitikát, és abban biztosak lehetünk, a kínaiak nem felejtenek. Joggal tehető fel a kérdés, miféle hatalomra készülő felelős ellenzék az, amely azzal kezdi pályafutását, hogy pusztán csak kampánycélokból nyíltan maga ellen fordítja a jövő első számú világhatalmát?
