„A kovásztalan kenyerek ünnepének első napján, amikor a húsvéti bárányt feláldozzák, tanítványai megkérdezték (Jézust): »Mit akarsz, hová menjünk, hogy elkészítsük számodra a húsvéti vacsorát?« Erre elküldte két tanítványát ezekkel a szavakkal: »Menjetek a városba. Találkoztok ott egy emberrel, aki vizeskorsót visz. Kövessétek őt, aztán ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: A Mester kérdezi, hogy hol van az a szállás, ahol a húsvéti vacsorát tanítványaimmal elfogyaszthatom? Ő mutat majd nektek egy étkezésre berendezett, tágas, emeleti termet. Ott készítsétek el nekünk.« A tanítványok elmentek, s a városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta; és elkészítették a húsvéti vacsorát. Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és ezekkel a szavakkal adta nekik: »Vegyétek, ez az én testem.« Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik, és mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: »Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik. Bizony mondom nektek: nem iszom többé a szőlő terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom az Isten országában.« Ezután zsoltárt énekelve kimentek az Olajfák hegyére.” (Mk 14,12–16, 22–26)
Krisztusban Kedves Testvéreim!
Az Úrnapja Krisztus Szent Testének és Vérének ünnepe. Az utolsó vacsora jelenetét hallhattuk az evangéliumban. Jézus már az utolsó vacsorán ott van a kenyérben és a borban, és ez minden szentmiseáldozatban megjelenik. Jézus mindig eledelül adja önmagát, hogy tápláljon bennünket, hogy általa egyre mélyebb és bensőségesebb kapcsolatba kerüljünk Vele és az Atyával „a Szentlélekben”. Ő „a mennyből alászállott, élő kenyér”. Azonban, mindez csak a benne hívők számára valóság. Ugyanis amikor Jézus megalapítja az Eucharisztiát, az Oltáriszentséget, nemcsak a maga személyében való hitet követeli meg, hanem valóságos vételét a Kenyérnek, amely Ő maga. Ahhoz, hogy éljünk, szükséges ennünk az Emberfia testét, s innunk az Ő vérét, mert, ahogy Jézus fogalmaz „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek” (Jn 6, 53). Hallgatói nem értették, hogy valójában miről beszél, amikor önmagát az élet kenyerének nevezte, és testét fogyasztandó ételnek. A tömeg képtelenségnek, kemény beszédnek, kannibalizmusnak tartotta az egészet. Ezért Jézus, amikor erről beszélt, akkor sokan felhagytak az Ő követésével. A tanítványok is csak később, az utolsó vacsorán értik meg Jézus szavainak jelentését. Megtapasztalják Jézust, mint az élő kenyeret. De hogyan lehetséges ez, hogy a búzalisztből és vízből készült ostyából, Jézus szavai alapján, a kenyérben benne van Jézus Krisztus, az Élő Isten Fia? S mindez úgy, hogy az az ostya külsőleg semmit sem változik, s még az íze is ugyanaz marad.
Olyannyira meredek gondolat ez, hogy a nem katolikus keresztény egyházak is ezen a ponton már az emberi észre hallgatva mást állítanak, mint mi. Nevezetesen afféléket, hogy abban a kenyérben, csak a vétel pillanatában, vagy csak jelképesen van benne Jézus, mások egyenesen tagadják a szentségi jelenlétet. Pedig a Szentírásban feketén-fehéren áll, hogy Jézus az utolsó vacsorán azt mondta a kenyérre, hogy ez az én testem, s a borra: ez az én vérem. Vagy Szt. János evangéliumában: „A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital” (6, 55). Az ember törheti a fejét azon, hogy hogyan van benne Jézus, az ostyában, a világteremtő Ura, egy picinyke anyagban. Megoldani az emberi ész fényénél ezt a kérdést nem lehet, csak hittel vallani, hogy azaz Isten, aki megteremtette a világot és megalkotta a világ törvényeit, megteheti azt, hogy a meglévő törvényeket félretéve abba a kicsiny anyagi valóságba költözzön egy erre felhatalmazott ember, a pap szavai által. Ebben a hitben jártak előttünk jó példával a szentek, köztük IX. Szent Lajos francia király, akinek egy alkalommal jelentették, hogy a kápolnában miséző pap által felmutatott szent Ostyában megjelent az Úr Jézus, jöjjön és lássa. A szent király válasza, menjenek és lássák azok, akik nem hisznek, ő csoda nélkül is hiszi, hogy az Oltáriszentségben jelen van az örökön élő Krisztus. Az Oltáriszentségben nem az a lényeg, hogy hogyan van benne Jézus, hanem az, hogy JELEN van, és ezt a Jézust magunkhoz vehetjük a szentáldozások alkalmával, vele találkozhatunk, vele egyesülhetünk, benne Őt imádhatjuk. Jézus nem véletlenül kötötte a vele való találkozást, a vele való egyesülést, egy étkezési formához. Mert gondoljunk arra, hogy az Oltáriszentséget magunkhoz véve az a piciny ostya felszívódik szervezetünkben, s annak minden tagjába. Lélekben is így itatódik be a szentáldozás által az Isten Fia lényünk minden egyes részébe. Így, az oltáriszentség vételekor Istennel és Istenen keresztül egymással egyesülünk, ahogy Pál apostol fogalmaz: „mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mert mindnyájan egy kenyérből részesülünk”(1 Kor 10, 17).
Éppen ezért a szentáldozásban nincs helye a szeretetlenségnek, a megoszlásnak, a haragtartásnak, gyűlöletnek, a bűnnek. A Szentáldozás gyümölcse, hogy egyesülök Krisztussal, ez pedig elválaszt a bűntől, és összekapcsol a többiekkel, ezáltal létrehozza a Krisztus által alapított Egyház közösségét, aminek az élén a pápa áll. A mindenkori pápához való tartozásom, jelen esetben Ferenc pápának az elfogadása biztosítéka annak, hogy egységben vagyok a Római Katolikus Egyházzal, s annak minden egyes tagjával. Ha ez az egység hiányzik, bármilyen okból kifolyólag (ha súlyos bűn terheli lelkemet, ha más valláshoz tartozom, ha életállapotom nem az Egyház szándéka szerinti, ha az Egyház hitigazságait kétségbe vonom…), nem járulhatok szentáldozáshoz. Természetesen, mint a többi hat szentség, az Oltáriszentség sem működik magától. Szükséges a mi beleegyezésünk, akaratunk, hogy mi is akarjuk azt, ami történni fog: a Jézussal való találkozásban. A vele való találkozásra föl kell készülni. Enélkül könnyen szürke, megszokott cselekedetté válhatnak áldozásaink. De a másik végletbe sem szabad esni. Mégpedig abba, hogy olyan méltatlannak tartjuk magunkat az Oltáriszentség vételére, hogy alig merünk megáldozni. Viszont a legtöbb esetben nem is az előbbi kettővel van a baj, hanem a közömbösséggel. A legtöbbször egészen egyszerűen azért nem áldoznak sokan, mert föl sem fogják azt, hogy micsoda nagy ajándéktól fosszák meg magukat, ha távol maradnak az szentáldozástól.
Krisztusban Kedves Testvéreim!
A mai ünnepen gondolkodjunk el azon, hogy a mi életünkben milyen helyet foglal el az Oltáriszentség. Valóban úgy tekintünk rá, mint az Istennel való találkozásra, mint az élet kenyerére, amiből táplálkozva erőt meríthetünk, vagy az egészet fölöslegesnek tartjuk, közömbös a mi számunkra? Az Oltáriszentség erőforrás. Hogyan tapasztaljuk meg életünkben Isten erejét? A II. Vatikáni Zsinat, találóan fogalmazza meg, hogy az Eucharisztia a keresztény élet csúcsa és forrása (Lumen Gentium 11). Forrás, melyből az ember erőt merít életéhez, melyből táplálkozik a lelke. És persze egész keresztény életünk csúcspontja, mert nem lehet semmi tökéletesebb, csodálatosabb és gazdagabb, mint Isten jelenléte a szentáldozásban. Fontos lenne, hogy ebből az élő forrásból merítsünk erőt a hétköznapok küzdelmeihez, hogy elhiggyük, nem csak a szenteknek, hanem nekünk is valódi erőt ad ez az igazi étel és ital, aki Maga Jézus Krisztus, ha megtisztult lélekkel és öntudatos hittel közeledünk hozzá, egyesülünk vele!
Ámen.
