„Abban az időben Jézus hazament Názáretbe. Tanítványai elkísérték. Amikor elérkezett a szombat napja, tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és csodálkozva mondogatták: „Honnét vette ezt? Miféle bölcsesség ez, amely neki adatott? És csodák, amelyeket kezével véghezvisz! Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon rokona? S ugye nővérei is itt élnek közöttünk?” És megbotránkoztak benne. Jézus erre megjegyezte: „Nem vetik meg a prófétát, csak a hazájában, rokonai körében, a saját házában.” Nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg, kézrátétellel. Maga is csodálkozott hitetlenségükön.” Mk 6,1-6
Krisztusban, Kedves Testvéreim!
Bizonyára előfordult már velünk is, hogy megtapasztaltuk az elutasítást, hogy rossz szemmel néztek ránk, mert éppen jól végeztük a feladatunkat, hogy irigyeink akadtak, amikor sikeresek voltak a dolgaink, hogy helyt álltunk a mindennapi küzdelemben, hogy alázatosan a rosszra jóval válaszoltunk. A másoktól kapott elutasítás, irigység, megbotránkozás akkor a legfájóbb, ha a szeretteinktől kapjuk. Olyan személyektől, akikben megbíztunk, akik közel állnak hozzánk, akikre számítottunk, akik a barátaink, akik az ismerőseink. Jézus szerette a faluját, szerette az ott élőket, és szerette a rokonait is. Nekik is Isten országának örömhírét akarta hirdetni, és talán arra számított, hogy ők befogadóbbak lesznek, mert ismerik őt. De nem ez történt, ahogyan a mai evangéliumban is hallhattuk. Jézusnak Názáretben kellett megtapasztalnia az ősi igazságot: senki sem próféta a saját hazájában, sehol sincs kevesebb becsülete, mint éppen otthon, rokonai, ismerősei körében. „Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon rokona? (Mk 6, 1-6) – mondták a názáretiek. Ezekből a szavakból már kiérződik a botránkozás: mintha azt akarnák mondani, hogy közülünk való, éppen olyan, mint mi vagyunk, hát akkor mit képzel magáról, ő akar minket tanítani, oktatni?
Jézusnak Názáret volt az otthona, ott élt gyermekkorától, ott élt édesanyja és nevelőapja, mindenki jól ismerte. Mindez megkönnyíthette volna küldetését, helyette azonban elutasításban van része. Pedig tapasztalhatták bölcsességét, láthatták nemes egyéniségét, csodáit. Az a tény, hogy közelről ismerték, tudták róla, hogy az egyszerű ács fia, hogy nem tanult nagyvárosi vagy külföldi iskolákban, hogy 30 évig egyszerű, kétkezi munkás volt. Mindez csak megerősíthette volna bennük a meggyőződést, hogy Isten működik általa, hogy valóban csak Istentől származhat tudása, bölcsessége, csodatevő hatalma, tehát Isten küldötte, prófétája. Ehelyett megbotránkoztak. Igaz, egy pillanatra meglepődtek bölcsességétől, és elámultak csodáin, de aztán hitetlenül elutasították: „Nem az ács ez, Mária fia?” Szűk látókörűségük megakadályozta, hogy elfogadják: hogy egy olyan ember, mint ők, aki ott nőtt fel a szemük előtt, egyszerű mesterséget folytatott: hogy próféta, sőt ennél több, Messiás, Isten Fia. Jézus szerénysége és alázata miatt botránkoznak meg, az ő egyszerű emberségén, természetességén és közvetlenségén. Jézus a megszokott hétköznap, a sablonos élet szürkesége volt számukra. A názáretiek szerint a Messiás nem lehet hétköznapi ember, nem lehet a jól ismert önmagunk szülötte. Persze nemcsak ők gondolkodtak így, hanem sokan mások is, és nemcsak akkor, hanem ma is vannak, akik így vélekednek. A hívők is épp olyanok, mint a többiek – mondogatják –, a papok is csak emberek, az egyház is bűnösökből áll. – Lehetne folytatni a hétköznapi, részigazságot tartalmazó kifogásokat az egyházzal, a kereszténységgel, a vallással szemben. Mert Isten jelei valóban „megbotránkoztatóan” egyszerűek, s az Isten jelenléte „bosszantóan” közeli, és mindennapi dolog, nem alkalmas a csodavárók éhségének kielégítésére.
Az Úr hangja nem a viszkető fülűeknek szól, akik mindenbe bele tudnak kötni, akik csak a vitát keresik, s az Úr csodái nem a szenzációvadászoknak akar téma lenni. Isten szeretetének a legnagyobb jele az ember Krisztus, aki nem akar más lenni, mint mi vagyunk, hanem ugyanolyan, amennyire csak lehetséges – persze a bűnt kivéve. S ezt azért teszi, hogy mi is azonosulhassunk vele, amennyire csak tudunk. A názáretiek oktalan, buta botránkozása, s a belőle fakadó hitetlenség következtében elutasították az Úr Jézust, bezárták fülüket az evangélium előtt, bezárták szívüket Isten országa előtt, bezárták lelküket a kegyelem előtt. A mai kor embere is ezt teszi. Az egyik legnagyobb csapása az emberiségnek éppen az, hogy elveszítette érzékét az istenes dolgok, a természetfeletti igazságok iránt. Az emberek egy részét – legyen szó akár rendszeres templomba járókról is – többnyire nem az igazság, nem az Istennel való személyes kapcsolat elmélyítése érdekli, hanem a szenzáció. Ezért van mindig keletjük a rendkívüli eseményeknek, vélt vagy valós jelenéseknek, hamis üzeneteknek. Márpedig a keresztény hitünkben nem a szenzáció a lényeg, hanem maga az Úr, aki személyes megváltója az embernek. Jézus a te személyes üdvözítőd! Egyedül a vele való kapcsolat az, ami megőriz bennünket az örök életre. Ezért álljunk hát mindennap készen arra, hogy ezt a kapcsolatot elmélyítsük, hogy fogadjuk Őt hittel, mint az a néhány názáreti, akiket kézrátétellel meggyógyított, mert a többség elutasító magatartása ellenére ők mégis hittek Jézusban. Engedjük, hogy életünket ő irányítsa, akarata szerint, hogy formálja és alakítsa, mert akkor egészen biztos, hogy a nehézségek, szenvedések ellenére is életünk már itt, a Földön, nyugodtabb, jobb és szebb lesz.
Ámen.
