Abban az időben, amikor a nép nem találta Jézust, sem a tanítványait, bárkába szálltak, és elmentek Kafarnaumba, hogy megkeressék Jézust. Amikor a tó túlsó partján megtalálták, megkérdezték tőle: „Mester, mikor jöttél ide?” „Bizony, bizony, mondom nektek – felelte Jézus –, nem azért kerestetek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek –, őt ugyanis az Atya igazolta.” Erre megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?”„Istennek az tetszik – válaszolta Jézus –, ha hisztek abban, akit küldött.”
De ők így folytatták: „Hát te milyen csodajelet teszel, hogy lássuk és higgyünk neked? Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az Írás mondja: Égi kenyeret adott nekik enni.”
Jézus erre így szólt: „Bizony, bizony, mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi égi kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászállt az égből, és aki életet ad a világnak.” Erre így szóltak hozzá: „Urunk, add nekünk mindig ezt a kenyeret!”
„Én vagyok az élet kenyere – felelte Jézus. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, és aki bennem hisz, soha nem szomjazik.” Jn 6,24-35
Krisztusban, Kedves Testvéreim!
Az elmúlt vasárnap a kenyérszaporítás csodáját hallhattunk az evangéliumban. Jézus ezt a csodát azért tette, hogy felkészítse a népet a kenyérről szóló beszédre, amelyben Jézus kijelenti, hogy Ő az élet kenyere. Ezt hallhattuk a mai evangéliumban. A mai evangéliumi szakaszt, szokás szerint egy ószövetségi olvasmány vezeti be. Jelen esetben a Kivonulás könyvéből vett részlet, mely a választott nép pusztai vándorlása idején felszínre került zúgolódásáról szól. Mivel nincs se vizük, se élelmük, visszasírják az egyiptomi, a rabszolgaság idei húsos fazekakat. Féktelen zúgolódásuk ellenére az Úr ismét közbelép: „Nézd, én kenyeret hullatok nektek az égből”(Kiv 16,2-4) – mondja Mózesnek. A táborra reggel manna hull, este pedig hús, fürjek, ami elegendő mindenki számára. Valahogy ilyenek vagyunk mi, emberek, mihelyt nehézségbe ütközünk, azonnal zúgolódni kezdünk a Gondviselő Isten ellen, és visszasírjuk, amit otthagytunk. Így tett Isten régi népe, és így tesz az új is, felejtve, milyen sok jótéteménnyel halmozta el Isten, megmutatva, milyen szegényes a hite, milyen elégtelen a hitünk. Ezért mondja Szent Pál a szentleckében: „Figyelmeztetlek titeket az Úrban, ne éljetek úgy, mint a pogányok, akik hiúságon járatják az eszüket... Ti nem ezt tanultátok Krisztustól” (Ef 4,17. 20; 2.). Annak az esze jár hiúságon, aki zúgolódik a Gondviselés ellen, visszasírja az ideig tartó javakat, s az élet nehézségeiben nem bízik Istenben, Istent nem önmagáért, hanem saját érdekeiért keresi.
Ilyenek voltak azok az emberek is, akik tanúi voltak a csodálatos kenyérszaporításnak. Csak a saját érdekeiket keresték. Ezért Jézus szemrehányást tesz a tömegnek, amely a kenyérszaporítás után a tó túlsó partjára követte: „Nem azért kerestek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. De ne romlandó ételért fáradozzatok, hanem olyanért, ami megmarad az örök életre” (Jn 6, 26—27). Szent Ágoston püspök ezzel kapcsolatosan mondja: „Mily sokan keresik Jézust ideig tartó előnyökért!... Nehéz Jézust csak Jézusért keresni.” Vagy egy más helyen ezt a megdöbbentő kijelentést teszi: „Sokan tartoznak az egyházhoz, akik nem tartoznak az Istenhez, és sokan tartoznak Istenhez, akik nem tartoznak az egyházhoz.” Ez nem új keletű dolog, Ágoston csupán azt írja le, mi van akkor, ha mi Istent ki akarjuk sajátítani. Ha Istent kisajátítjuk a saját céljainkra, akkor elveszítjük Őt.
Az első és legfontosabb tett, amit Isten az embertől megkövetel, hogy higgyen benne, abban, amit Isten érte Jézus Krisztusban tett és tesz. Csak az tud teljes bizalommal Istenhez menni és teljesen megváltó tevékenységére hagyatkozni, aki hiszi, hogy Jézus Isten Fia, akit Isten azért küldött, hogy üdvözítse a világot. A hallgatóság, akikből hiányzik ez a hit, az égből hulló mannához hasonló csodajeleket követelnek Jézustól. Jézus azon fáradozik, hogy gondolataikat magasabb lelki szintre emelje, azért helyreigazítja őket: „Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászállt a mennyből és életet ad a világnak” (6, 32—33). A hallgatók nem értik Jézus szavait, ezért még mindig az anyagi ételre hivatkoznak, s talán abban remélve, hogy folytatódik a kenyérszaporítás csodája, ezt mondják: „Urunk, adj nekünk mindig ebből a kenyérből.” Ugyanez a gondolkodásmód és válasz jellemezte a szamariai asszonyt Jákob kútjánál is, aki az anyagi vízre gondolva ezt mondta Jézusnak: „Uram, adj nekem ilyen vizet” (Jn 4, 15). Jézus, amint korábban az asszonnyal, úgy most a zsidókkal is szavai igazi jelentését akarja megértetni. A zsidókhoz is olyan szavakkal fordul, mint az asszonyhoz: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha” (Jn 6, 35).
Krisztusban, Kedves Testvéreim!
Az élet kenyere az Isten kenyere, aki azért szállt le a mennyből, hogy életét adja a világért. Ő Jézus Krisztus, aki hozzá megy, pontosabban, aki hozzá jön, és belőle táplálkozik – szavából és az Eucharisztiából, azaz testéből és Véréből – és ezt eleven hittel teszi, többé nem éhezik, és többé nem szomjazik. Természetesen ez az igazság, s csak akkor válik életünkben valósággá, ha a kenyérszaporítást élvező, s utána Jézust kereső emberekkel ellentétben, Jézust magáért Jézusért keressük, minden hátsó gondolat és szándék nélkül.
Ámen.
