Az elmúlt hét évben egyre gyakrabban jut eszembe, mostanság már szinte heti szinten. Nem így kellett volna! Annak idején jobb életet akartam magamnak, mint amit magam körül láttam. A világ, az értékek, a lehetőségek viszont megváltoztak azóta. Manapság nem abból van pénz és biztonság, mint annak idején.
Szakiskolát fejeztem be, de semmi motivációm nem volt a mesterség űzéséhez. Ebben az időben a szakmunkások élete úgy nézett ki, hogy az illető elmegy reggel a gyárba dolgozni, majd hazaér és maszekot vállal, amit estig csinál. Ettől függetlenül nem keresi halálra magát, de el tudja tartani a családot.
Így éltek legtöbben azokban az években.
A gyárban csak a munkaévek mentek, fizetés legtöbb helyen nem volt. Mikor a „találékonyabb gyárigazgató” eladott egy jó gépet a gyárból, akkor bejött egy fizetés. Olykor ételszelvények is jutottak. Igen magas bolti árakon számoltak fel mindent azoknak a munkásoknak, akik amúgy is csak azért mentek dolgozni, hogy legyen betegbiztosítás és menjen a munkaév.
Az igazán szorgalmasok elmentek gyárba reggel, elvégezték az ottani munkájukat, majd a gyárban is maszekoltak. Munka után, a portásoknak nyújtott kisebb szolgáltatásokért cserébe, szépen hazalopták a munkadarabokat. Dupla haszon. Mikor „rossz portás” volt a kapunál, akkor kisebb szolidáris közösségi akció segítségével kerítésen keresztül került ki a munkadarab a szabad világba.
A bizonyos szorgalmasabbak, akiket akár megélhetési tolvajoknak is nevezhetünk, mikor hazaértek munkából, szintén elmentek dolgozni, ahol rendesen meg lettek fizetve, általában márkában. Így éldegéltek az emberek. Körülbelül 16 órán át voltak koszosak, többnyire elegük volt mindenből, nyugtató helyett a pálinka segített.
Ennek az életvitelnek egyébként kihatásai voltak egy generáció életszemléletére és egy társadalom történetének alakulására is. Minden a családnál kezdődik. Mit tesz az a fiatal nemzedék, amely ilyen képet lát maga előtt? Ez persze már egy másik történet.
Nekem sem volt kedvem ezekhez a kilátásokhoz. Rendes szakközépbe jártam. Akkoriban valahogy így ment, diplomálás után elment a tapasztalatlan jövendőbeli szakember valamelyik gyárba dolgozni, legalább fél évre ingyen. Ezt követően elszegődhetett valamelyik mesterhez, ahol nagyon keményen lehetett dolgozni kevés pénzért nagyon sokáig. Szerencsés esetben itt sikerült gyakorlatot és ismeretséget elsajátítani. A mesterek egyébként nem szívesen termeltek maguknak konkurenciát. Sokan megőrizték maguknak a szakmai titkokat. A tudásnak ára volt. Manapság a világhálón ez már ingyen van.
Én voltam akkora lázadó, hogy a szakmunkás karrieremet teljes lelki nyugalommal utasítottam magam mögé. Nem akartam ingyen dolgozni hat hónapot se. Inkább olyat csináltam, amiből pénzt is kaptam rögtön. Pár év szerencsétlenkedés után, minden ösztöndíjjal felvértezve, úgy döntöttem, inkább beiratkozok egyetemre és álmodok egy szebb életet magamnak. Amiben a diplomálás után lehetőleg csak napi 8 órát kell dolgozni, ezt követően jut időm hobbira és családra, ráadásul folyékony idegcsillapítót sem kell majd fogyasztanom, hogy elviselhetőbbnek érezzem az életet.
Úgy gondoltam, itt most már rendbe jön lassan minden. Mi leszünk azok, akik építenek egy működőképes társadalmat, itt ebben az országban. Aztán persze a rákövetkező évek erre rácáfoltak. A megfiatalodott értelmiség hirtelen eltűnt. Voltak, akik félre lettek téve, vagy félreálltak maguktól. Előbb az egyik ment ki külföldre bármit csinálni, majd a másik. Nem kalandvágy hajtott senkit sem, hanem a kényszer.
Elmúlt húsz év és azon gondolkodok, ez az egész egyetem egy nagy tévedés volt. Nem kell ide tanult ember. Ahol még két PhD diplomával is azon töprengsz, melyik országba költözz mesterséget kitanulni a negyedik X felé közelítve. Mert ha az ember két doktori diplomával lesz mester, akkor inkább legyen az külföldön. Habár itthon se rossz, de ott állítólag mégis jobban megfizetik és a ritka hazaérkezések is édesebbek.
Én azon kevesek között voltam, aki itthon ragadt. Múltak az évek, egyik szférából kerültem a másikba. Engem sem a kalandvágy hajtott. Azon kaptam magam, hogy munka után gyümölcstermeléssel foglalkozom. Aztán később azzal, hogy a legjobb barátomnak vagyok a fogdmegje. Ő az, aki bevállalta a gyakorlatot, meg amellett még egy fizetős munkát is. Mester akart lenni. Hosszú évek alatt nagy kitartással kiépített egy céget magának. Ő tíz évig gyötrődött a szerbiai realitásban szakmájában alul fizetve, én egyetemeztem állami pénzen, szabadúszó munkákkal úsztam érdeklődési körömnek megfelelően. Aztán ő gondolt egyet, bevállalta, céget nyitott. A sokéves tapasztalatgyűjtés egyazon ágon belül meghozta számára a sikert. Sokan hívták. Betöltött egy piaci rést. Rés pedig egyre több van Szerbiában. A mesterek elmentek még akkor, amikor ő alulfizetve gyötrődött itthon.
Aztán mikor ellátogatok az egykori szülői házba, mindig megnézem, mit kell tataroznom. Készítek egy nagy listát a teendőkről, mellé pedig odaírom melyik barátomat kell felhívni tanácsokért. Hogyan is tapasszam be a kéményt, javítsam ki a csempét, kössem be ismét a vizet az udvarra, metsszem meg a fákat, cseréljem ki a fűtésszelepet, pucoljam ki a dűznit a motoron.
Mert a mester nagyon drága. Jól megvan fizetve. Hiány van belőle. Nem ér rá, mikor hívom. Nem is sajnálok általában egy dinárt sem tőle, ha ki tudom fizetni. De nem igazán tudom. Mikor a fizetéscsekkemre nézek, mindig azon gondolkodok el, mikor tehetem magam szabaddá, hogy mehessek ismét fogdmegnek. Fúrjak, vágjak, faragjak, véssek, gyaluljak, idetegyem és odategyem – mindent csakis utasítás mellett.
A szakmunka, a mesterség most már aranyat ér. Olyannyira, hogy ha mester hívok, hitre van szükségem. Hinnem kell benne, mint a jóistenben, hogy meg is tudja csinálni, amit elvállalt. Mert a mai mesterek jelentős része nem mester, csak vállalkozó, aki megérezte a piaci rést. Interneten sajátította el az ismereteket, majd fára szegezett hirdetésen kínálja szolgálatait. A régi mester, hejj! Neki éveken át gürizni kellett a tudásáért. Amit megtanult, azt el nem felejtette.
