Dragoljub Žarković, a Vreme hetilap legendás főszerkesztője az öt alapvető újságírói kérdés mellé egy hatodikat is társított: kinek milyen érdeke fűződik egy adott eseményhez? Žarković úgy vélte, hogy egy-egy történés átfogó elemzése kizárólag akkor lehetséges, ha az újságíró megpróbálja felkutatni a választ az említett hatodik kérdésre. Ha a Joanikije montenegrói-tengermelléki püspök beiktatása körüli, helyszíni, továbbá a belgrádi médiában zajló „háborús” történések esetében próbálunk választ találni az említett kérdésre, arra a megállapításra juthatunk, hogy valójában mindenkinek és senkinek minden és semmi. Milo Đukanović esélyt kapott arra, hogy a „harcmező” első vonalából, a montenegrói szuverenitás és identitás elkötelezett védelmezőjének a szerepében tetszelegve szólítsa meg hűséges, továbbá elvesztett szavazóit, közben viszont egy újabb lépéssel eltávolodott országának a lakosság megosztottságára nemet mondó polgáraitól, valamint a nemzetközi közösségtől. Zdravko Krivokapić és az aktuális montenegrói hatalom szemléltethette, hogy így, vagy úgy, de képes végrehajtani az ország jogszabályait, ám ezzel párhuzamosan arra is kénytelen volt ráébredni, hogy ez csak a belügyi szervek vezetőinek a „megfenyegetése” által sikerült, ez pedig sokadszorra veszélybe sodorta a hatalmi koalíció megmaradását. A Szerb Pravoszláv Egyház ismét demonstrálhatta az egyház keretein jóval túllépő befolyását, de azt is, hogy a keresztény értékeknél olykor jóval fontosabb számára az erőfitogtatás. Végezetül ne feledkezzünk meg a negyedik szereplőről, Aleksandar Vučićról sem, aki újfent esélyt kapott arra, hogy a szerb nemzeti érdekek védelmezőjeként lépjen fel. Azt, hogy Đukanović és Vučić érdekei között mik az esetleges kapcsolódási pontok, nehéz bizonyítani, ám ismerve együttműködésük eddigi jellegét és politikai tapasztalatuk határtalanságát, nem bonyolult feltételezni. Az is összetett kérdés, hogy ebben az esetben ki került kényszerpályára, és ki volt az, aki megrajzolta a történések útját. Arra sem egyszerű választ találni, hogy vajon miként és milyen indítékokkal vezérelve – vagy ha a rosszindulatú reakciókra utalunk, kinek a fizetési listájáról delegálva – pottyant a történések kellős közepébe Nenad Čanak, aki mielőtt a cetinjei barikádokra vonult volna, napokon át a szerbiai médiában szerepelt a beiktatással kapcsolatos előzmények elemzőjeként – az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy korábban már számtalanszor a montenegrói szuverenitás védelmezőjeként lépett fel.
Hogy a történtekhez milyen érdeke fűződik az átlagpolgárnak, azaz milyen haszna származik belőle, ugyanannyira vitás, mint oly gyakran máskor, amikor a Balkánon a nemzeti és a vallási érdekek védelmének a kérdése merül fel, feltehetőleg éppen azért, mert bár szekuláris államokról van szó, a gyakorlatban az állami, a nemzeti és az egyházi érdekek csak ritkán különülnek el egymástól, illetve azért, mert ahelyett, hogy a felek az őket összekötő tényezőkre összpontosítanának, a különbözőségeket hangsúlyozzák. Azzal, hogy a beiktatást másként is meg lehetett volna szervezni, összhangban „a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad” elvvel, az elemzők többsége egyetért, ám akkor egyesek, ki-ki saját udvarában, kénytelenek lettek volna lemondani a politikai pontszerzés lehetőségéről.
„Veszélybe került-e a béke a térségben a montenegrói zavargások okán és ki védheti meg, illetve kinek kötelessége megvédeni a Szerb Pravoszláv Egyházat, valamint a szerb népet Montenegróban?” – ezeket a kérdéseket intézte a Prva tv műsorvezetőnője Vučićhoz vasárnap reggel. Ha nem tudnánk, hogy hatalomközeli médiáról van szó és nem ismernénk a szerbiai médiaszíntér ezen szereplői tevékenységének a jellegzetességeit, akár túlzásnak is tűnhetne bármilyen hátsó szándékot keresni a megfogalmazás mögött, így viszont szinte teljes bizonyossággal leszögezhetjük, hogy semmi sem véletlen és minden egyes szónak külön súlya van, egyedül talán az államfő azon kijelentésének nem, hogy Szerbiának semmiféle törekvései nincsenek Montenegró tekintetében.
Szerbia Montenegró tekintetében állítólag nem létező törekvései idén év elején a nikšići – egyike a legfontosabb szerb többségű városoknak Montenegróban – helyhatósági választások esetében is megmutatkoztak, amikor a kampány időszakában a választási folyamat tekintetében kifejtett tevékenységük okán szerb állampolgárok egy csoportját utasították ki az országból. Közülük néhányan bizonyítottan a Szerb Haladó Párt tagjai, ám a pártvezetés cáfolta, hogy a választási folyamat befolyásolása miatt tartózkodtak Nikšićben. Az is árulkodó, hogy míg a decemberi montenegrói kormányakalakítás óta legmagasabb szinten eddig nem került sor a két ország államvezetésének találkozójára – állítólag egyrészről a szerbiai hatalomközeli médiában Krivokapić ellen levezényelt kampány, másrészről pedig a kiutasított szerb nagykövet körüli vitás helyzet okán, de talán az sem segített, hogy Ivica Dačić áprilisban puhánynak minősítette Krivokapićot –, a közismerten Belgrád-közeli Demokratikus Front politikusai rendszeres vendégek a szerb fővárosban – olykor a legnépszerűbb tv-csatorna „vitaműsoraiban” méltatják Vučić Montenegró érdekében hozott intézkedéseit –, „otthon” viszont eddig többször is veszélyeztették az egyébként sem stabil hatalmi koalíció megmaradását.
Szerbia regionális politikáját mindenféleképpen a kettősség jellemzi. Míg a mini-Schengen, illetve a július vége óta Open Balkannak nevezett, Észak-Macedóniával és Albániával kialakított együttműködés keretében Szerbia a gazdasági érdekekre, illetve a konstruktív összefonódásra helyezi a hangsúlyt, addig Bosznia-Hercegovina, illetve a Boszniai Szerb Köztársaság és Montenegró tekintetében kevésbé lehet építő jellegűnek minősíteni az együttműködési törekvéseket. Az említett országok, illetve entitás iránti viszonyulás továbbra is a szerb nemzeti érzület erősítésére irányuló ambíciókra épül, az ehhez hagyományosan társítható retorikával és egyházi ténykedéssel fűszerezve. Nem valószínű, hogy a XXI. században bármelyik szerbiai politikusnak, beleértve ebbe Vučićot, a területi revizionizmus lenne a végső célja, a tevékenységek hátterében sokkal inkább a politikai marketinget kell keresni. A populista politikusok egyik leggyakrabban használt eszköze mindig is ellenségkép-fabrikálás volt, Szerbiában ez a gyakorlat különösen kifejezésre jutott a korábbiakban is. Akármennyire nem valószínű, hogy a mindenkori szerb államvezetés békés, vagy kevésbé békés úton valaha megpróbálná visszaszerezni a korábban elvesztett, vagy a „Nagy-Szerbiával” összefüggésben megrajzolt területeket, a nemzeti érdekek védelmével kapcsolatos retorika igenis alkalmas arra, hogy megingassa némelyik szomszédos ország stabilitását, vagy megakadályozza annak kialakulását. Egyes elemzők álláspontja szerint Vučić a Szerbia határain kívül, a térség valamelyik országában élő szerbekkel – mert például a nyugat-európai, vagy a tengerentúli országokban élő szerbeket kevésbé félti, azaz nem tette magáévá az egyetemes szerbség elvét – kapcsolatos politikája utóbbiak szegregációjához vezethet, valamint hátráltatja a közösségek demokratikus átalakulását, illetve a korábban a jugoszláv-tragédiát éltető nemzeti és vallási megosztottsággal való szakítást. Míg bizonyos államok ideális esetben úgy támogatják a határaikon kívül élő nemzettársaikat, hogy közben az adott állam vezetését nem tüntetik fel veszélyforrásként a közösség nemzeti identitása megőrzésének tekintetében, addig Vučić és az aktuális szerb államvezetés az esetek többségében éppen erre alapozva ölti magára a szerb nemzeti érdek védelmezőjének palástját, elsősorban azzal a céllal, hogy növelje népszerűségét és politikai értékét a belpolitikai színtéren, hiszen amíg van vevő a nemzeti uszításra, addig az átlagpolitikusnak – legyen szó szerbiairól, montenegróiról, vagy éppen boszniai szerbről – nem érdeke szakítani ezzel a gyakorlattal.
