A vízkereszt, vagyis a háromkirályok ünnepe az egyik legrégebbi keresztény ünnep. Ezen a napon eredetileg egyszerre ünnepelték a háromkirályokat, Jézus megkeresztelkedését és az első csodatételét is, amikor a vizet borrá változtatta. Mára a nyugati kereszténységben a háromkirályok jelentik az ünnep lényegét. Hogy ők kik voltak pontosan, azt máig sem sikerült maradéktalanul tisztázni, és valójában az sem biztos, hogy hárman érkeztek a betlehemi jászolhoz. A legkorábbi szövegek mágusként emlegetik őket. Lehettek királyok, de valószínűbb, hogy főpapok voltak. Hármuk közül talán Boldizsár személye gerjeszti a legtöbb vitát: szerecsen király volt-e ő, vagy éppen olyan világos bőrű, mint a társai. Egyrészt érdemes észben tartani, hogy nem a mai politikai korrektség jegyében kapott Boldizsár fekete bőrszínt, hiszen már évszázadokkal ezelőtt így ábrázolták őt a festményeken. Másrészt, és talán erre még fontosabb fölhívni a figyelmet, a háromkirályok azért követték a betlehemi csillagot, hogy az elvezesse őket a keresztény isten gyermekéhez. Ebben a történetben nincs szerepe a bőrszínnek, és az ünnep lényegét veszítjük el, ha Boldizsár szerecsensége ellen (vagy éppen mellett) kardoskodunk.
A háromkirályok látogatása miatt kell a karácsonyfát is éppen vízkeresztkor lebontani, hiszen már nincs szükség rá, hogy a fa csúcsán lévő csillag utat mutasson a napkeleti bölcseknek: megérkeztek. Aranyat, tömjént és mirhát ajándékoztak az újszülött Jézusnak, mindhárom a gyógyítás alapeszköze volt akkoriban.
A vízkereszt a tizenkét napos karácsonyi ünnep zárónapja: ekkorra már elfogyott a mézeskalács és a bejgli, leszedjük a karácsonyfát is, és bedobozoljuk a díszeket. Nincs több szaloncukor, nincs díszkivilágítás, már nem hallgatjuk a karácsonyi dalokat sem. Véget ér a szeretet ünnepe. Gyerekként nagyon nehezen barátkoztam meg ezzel a gondolattal, szívesebben töltöttem volna még néhány hetet a karácsonyfa mellett. Mélyen egyetértettem a Kaláka együttes dalával, amiben azt énekelték, hogy „húsvétig tart a karácsony”. Jó lett volna továbbra is minden napot a karácsonyfáról lopott szaloncukorral indítani, esténként mézeskalácsot majszolni, és újra meg újra találkozni a külföldön élő rokonokkal, akiket csak ünnepekkor láthattunk. Ezek a találkozások nagyon sokat jelentettek mindannyiunknak, nem véletlen, miért viseltük sokan nehezen, hogy most nem gyűlhetett össze a tágabb rokonság. Aztán ahogy nőttem, be kellett látnom, hogy az ünnep nem tarthat örökké.
Szerencsére minden lezárás egyben egy új kezdetet is jelent. Legyen ez akármekkora közhely, mégis van benne igazság. Amint véget ér a karácsonyi időszakot jellemző meghittség és befelé fordulás, máris megkezdődik a vigasságok, a nagy lakomák, a bálok ideje. Kezdetét veszi a farsang. Igaz, idén egyelőre nem számíthatunk hatalmas közösségi összejövetelekre, hiszen a járványhelyzet mindent fölülír. Ennek ellenére bizakodhatunk: már van védőoltás, az új fertőzöttek száma is csökken, talán előbb vagy utóbb mégis lesz mód egy-egy nagyobb összejövetelre.
Ez nagyon jó lenne, nem is elsősorban azért, mert végre visszatérhet majd az élet a rendes kerékvágásba, hanem azért, mert már majdnem egy éve korlátozzák az emberi kapcsolatainkat, és jó lenne végre ismét szabadon dönteni arról, hogy mikor, hol és kikkel találkozunk. Egy farsangi álarcos bál erre jó alkalom lehet. Ebben az időszakban egymást érik a jótékonysági bálok is, ahol civil szervezetek és alapítványok igyekeznek minél több pénzt összegyűjteni egy-egy jó cél érdekében. Vannak, akik beteg gyerekeknek vagy tehetséges fiataloknak gyűjtenek, mások a családon belüli erőszak fölszámolásáért küzdenek így, és van, hogy egy szervezet az egész közösségért dolgozik. Ha ezek a bálok elmaradnak, az sokak számára jelent kevesebb adományt, ami pedig kisebb mértékű segítségnyújtást von maga után.
Régebben vízkeresztkor a papok vizet, tömjént és krétát is szenteltek. A magyar néphagyomány szerint az ezen a napon szentelt víz varázslatos erővel rendelkezik: megvéd a gonosztól, a betegségektől. És nekünk pont erre lenne most szükségünk.
