„Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: „Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában. Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei. Aki azonban az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd nyilvánuljanak ki tettei, hogy Isten szerint cselekedte azokat.” Jn 3,14–21
Krisztusban Kedves Testvéreim!
A mai evangéliumban egy nagyon fontos mondat hangzott el, aminek szívbe markolónak kell, hogy legyen minden egyes ember számára. Ebben a mondatban foglalható össze Isten szeretetének a lényege: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Isten maga a szeretet. Ő mindent elkövetett azért, hogy ez a szeretet odaérjen az emberekhez, hogy befogadásra találjon, hogy viszonzásra találjon. Gondoljunk bele a ténybe, hogy Isten szeretete akkora, hogy meghalt érted a kereszten. Hogyan jut el ez az üzenet most hozzád? Fontos-e számodra ez a szeretet? Elfogadod-e az Atyától Jézus keresztáldozatát? Ha elfogadod, boldog vagy és boldog lehetsz. Nem kell nagy dolgot tenni érte, mert nem is tudsz nagydolgot tenni, csak fogadd el, hogy megváltott vagy. Ez a legnagyobb ajándék, amit adhatsz a mennyei Atyának és Jézusnak. Az Isten szeretetét nem lehet kiérdemelni, nem kell érte semmit sem tenned, csak elfogadnod. Isten „úgy szerette a világot, hogy Egyszülött Fiát adta oda”. Ez valósult meg a Kálvárián, amit minden egyes keresztúti ájtatosságban föl elevenítünk, amikor Krisztus meghalt értünk a kereszten, majd feltámadt, saját vérével pecsételve meg az új és örök szövetséget az emberiséggel.
Az Eukarisztia, az Oltáriszentség örök emléke ennek a határtalan szeretetnek. Az Eukarisztiában Jézus, az „élet kenyere” és az „igazi manna” fenntartja a történelem „pusztájában” a mennyei „Ígéret Földje” felé zarándokló híveket, mondja Szent II. János Pál pápa. Mit kell tennünk, miután erre a szeretetre gondolunk? Egészen egyszerűen hinnünk kell Isten szeretetében és Szent Jánossal együtt ismételni: „megismertük Isten irántunk való szeretetét és hitünk abban!” Úgy tűnhetne, mintha ez valami könnyű és kellemes hit lenne, pedig talán ezt a legnehezebb elhinni nekünk, embereknek is. Valóban hisszük, hogy Isten szeret bennünket? Mintha nem hinnénk valójában, vagy eléggé! Ha igazán hinnénk, az élet, mi magunk, a dolgok, események, minden azonnal átalakulna a szemünk előtt. Akkor azonnal Vele lennénk a paradicsomban, mert ez a paradicsom kifejezés lényege: élvezni Isten szeretetének teljességét. Az embereknek szükségük van arra, hogy tudják, Isten szereti őket, és ezt a jó hírt leginkább Krisztus tanítványai vihetik el nekik. A világban sokan osztoznak a keresztények istenfélelmében, aggódnak a szociális igazságért, az emberi jogokért, a békességért, a toleranciáért, de senki – sem a filozófusok között, sem a többi vallás között nem viszi hírül az embereknek, hogy Isten szereti őket, hogy Isten előbb szeret, mint az ember, hogy irgalommal szeret, vággyal és önmagát ajándékozva szereti őket. Szent Pál javasol egy módszert, hogyan alkalmazzuk a magunk konkrét életére Isten szeretetének fényét. Azt írja: „Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? De mindezeken diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket” (Rom. 8,35). Isten szeretetének ellenségeit Pál is megtapasztalta saját életében: „többször voltam börtönben. Módfelett sok verésben volt részem, sokszor forogtam halálveszélyben.
A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyvenet, háromszor megbotoztak, egyszer megköveztek. Háromszor szenvedtem hajótörést, egy nap és egy éjjel a nyílt tengeren hányódtam. Sokszor voltam vándorúton. Veszélyben forogtam folyóvizeken, veszélyben rablók miatt; veszélyben népem körében, veszélyben a pogányok között; veszélyben, a városokban, veszélyben, a pusztaságban; veszélyben a tengeren, veszélyben az áltestvérek közt.” (2Kor 11,23–26) Felidézi ezeket és mégis azt mondja, egyik sem összehasonlítható erőben Isten szeretetével. Nekünk is ezt kell tennünk, tekintsünk életünkre, úgy, amint van, hozzuk napvilágra a bennünk lapuló félelmeket, szomorúságokat, ellentmondásokat, erkölcsi hibákat, fájdalmas emlékeket, melyek megaláznak bennünket, és helyezzük mindezeket annak a gondolatnak a fényébe, hogy Isten szeret bennünket. Szent Pál arra hív, kérdezzem meg magamtól mi az, ami életemben meg akar engem nyomorítani? Az Apostol személyes élettapasztalatából tekint rá a környező világra és mondja: „Biztos vagyok ugyanis benne, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van” (Róm 8,38-39). Pál rátekint az „e világra”, mely a maga csalóka hatalmával, a pusztulás nyomorúságával, az élet csalfaságaival, s a sötét mélységek hatalmával, olyan rettegésbe tudta tartani az ókori embert, s olykor bennünket is. Mi is megtehetjük ugyanezt, rátekinthetünk a bennünket körülvevő világra, mely ijesztő lehet, s amely félelemmel tölthet el. De ne feledjük, minden összeomolhat, amit biztosnak tartottunk, csak egy valami nem, mégpedig Isten irántunk való szeretete, ami mindennél erősebb.
Ámen.
