Ismét nagykorú lettem

Vasárnap. Ilyenkor az emberek többsége ráér, kialussza magát, az asszonyok megigazítják frizurájukat, kevés rizsport hintenek arcukra, egy kis rúzst is tesznek ajkukra, felveszik legszebb ruhájukat, a férfiak megborotválkoznak, megfésülik bajszukat, és ünneplőbe öltöznek.

Így volt ez minden vasárnap, amikor a tízórai misére készülődtek szüleim, nagyszüleim, de voltak olyan vasárnapok is, amikor a már megszokott, mise előtti készülődés eltért a többitől. Valamiféle különös vibrálás volt a levegőben, szüleim mintha kissé izgatottabbak lettek volna, mint különben, igazolványukat keresték és mielőtt kiléptek volna a házból, az ajtóból még egyszer visszaléptek a tükrös szekrény elé, még egy utolsó simításra. Helyén-e a kalap, a frizura nem rakoncátlankodott?

Minden vasárnap engem is magammal vezettek. Nekem is szépen fel kellett öltöznöm, amit nemigen kedveltem, ám hetente egyszer eltűrtem. De voltak vasárnapok, amikor különös gondossággal ügyelt anyám arra, hogy rajtam minden jól álljon.

És elindultunk. Le az utcánkon, a központba. Mások is ballagtak lefelé. Mások is ünnepi ruhában, fényesre suvickolt cipőben. Pedig még messze volt a mise kezdete. Csend borult a falura. Különös csend. Mise előtt beszélgettek, szóltak egymáshoz az emberek, de most hallgattak. Köszönés helyett csak bólintottak, majd komolyan folytatták útjukat.

Lent a faluban egy épület előtt sorban álltak az emberek. Odabenn idegenek ültek egy asztalnál, náluk kellett mindenkinek jelentkezni, mindenki megmutatta igazolványát, kapott egy cédulát, amivel félrevonult. A cédulát szépen összehajtva egy dobozba süllyesztették, majd kiléptek az utcára. Így tették ezt szüleim is. És amikor az utcára léptek, mintha minden megváltozott volna, visszatért a mosoly az arcukra, szemük ismét a régi fényben csillogott.

Anyám egyik karjával apám karjába karolt, másikkal gyengéden megfogta a kezem, és elindultunk a templom felé.

Később, amikor már nagyobb voltam, én is bemehettem az épületbe, én is kaptam egy cédulát, amit összehajtogatva a dobozba dobtam. Az urnába, mert addigra már tudtam, hogy a dobozt urnának nevezik, oda kerül a szavazócédula. És azt is tudtam, hogy már nagykorú vagyok, most már az én véleményemre is számítanak. Szavazhatok.

Ha egy iksszel is, vagy egy bekeretezett számmal, de beleszólhatok a nagyok dolgába.

Emlékszem, vártam ezt a pillanatot.

Sok év múlt el az óta. Voltak különböző választások, szavazások. Egypártrendszerben, többpártrendszerben. Zsarnokságban és demokráciában. Volt, hogy csak a helyi vezetőket kellett megválasztani, volt, hogy a tartományit, országos vezetőt.

Múltak az évek, és elérkezett a nap, amikor megengedett nekem és velem együtt minden külhoni magyarnak, hogy magyar állampolgárok is legyünk. Éltem is a lehetőséggel, ahogy szinte minden magyar, aki anyaországa határain kívül él. És nem lett belőle bajom, pedig a kezdetben többen is mondták, ebből még baj lesz. De nem lett. És másnak sem lett. Itthon nem bántottak azért, mert most két állam polgára vagyok. Nem lehetek ugyan rendőr, vagy hivatásos katona, de egyik sem akartam soha lenni. Katonai szolgálatomat becsületesen leszolgáltam abban a hazában, ahol élek. És ha ma is volna kötelező katonaság, nem hivatkoznék anyaországom állampolgárságára. Mint ahogy nem hivatkozom akkor sem, ha büntetést kell fizetnem, vagy adót. És nem bántanak. Azzal a kevés, jelentéktelen számú, furcsa gondolkodású bohóccal vagy bohóckodó politikussal pedig, legyenek azok közöttünk vagy az anyaországomban, akik megkérdőjelezik kettős állampolgárságomat és mindazt a jogot, ami ezzel jár, nem törődök.

A választásokra mindig kimentem annak ellenére, hogy lassan kialudt belőlem a kezdeti hév, izgalom, és ahogy múlt az idő, arra is rájöttem, hogy ebben a nagy választási gépezetben csak egy porszem vagyok.

Most is csupán porszem vagyok. Most, amikor a postáskisasszonynak átadom azt a zárt borítékot, amelyen kék mezőben azt írja, hogy ELSŐBBSÉGI. A boríték közepén pedig azt, hogy NVI, BUDAPEST, 1855, HUNGARY. Mégis nagynak érzem magam, és hatalmába kerít az az érzés, ami már réges-régen kikopott belőlem. Amikor még szüleimmel először léphettem be abba az épületbe, ahol egy hatalmas urna állt a szoba közepén.

Ismét nagykorú lettem!

Tudom, hogy a nagykorúságot az embertől nem csak a halál veheti el. Megvonhatja szavazati jogát a törvény is, az én, a mi esetünkben, a határon kívül élő magyarok esetében egy rossz döntés is.

A porszemek rossz döntése.