Már akkor egyértelmű volt, hogy korábbi formájukban, különösképpen pedig a dolgozók létszámát illetően nem lesz lehetőség a töretlen folytatásra. Akkoriban (és azóta is) a vevők elsősorban arra törekedtek, hogy minél olcsóbban, lehetőleg igen kedvező feltételekkel megkaparintsák azt, aminek a létrehozásáért a munkások a második világháború befejezése óta gyakran a fizetésük, bocsánat, a személyi jövedelmük egy részét is (kényszerből) feláldozták. A szocializmusban az volt a csúcspolitika „csatakiáltása”, hogy nem magunkért, hanem a gyermekeink, unokáink jövőjéért kell lemondanunk a keresetünk egy részéről. Ma pedig az a helyzet, hogy gyerekeink, unokáink, rosszabbik esetben munka nélkül tengődnek, jobbik esetben, ha a nemzetközi munkaerőpiacon kurrens szaktudással rendelkeznek, nyakukba vették a világot és minden bizonnyal örökre búcsút intettek a bérces Balkánnak és a sík Vajdaságnak.
Azt talán mondani sem kell, hogy elsősorban a szocializmusban is eredményesen működött cégek találtak gazdára, majd következtek azok az állami vállalatok, amelyekről évekig az aktuális politika azt állította, hogy csak veszteségesen termelnek. Egyike volt ezeknek a Szerbiai Kőolajipari Vállalat, amelyet a korábbi, demokrata párti államvezetés potom 400 millió dollárért orosz kézre játszott. A Nagy Testvér pedig mindössze egy év alatt bebizonyította, hogy lehet a „naftásokkal” eredményesen gazdálkodni. Igaz, úgyszólván első dolga az volt, hogy sorozatban kirúgja az embereket, akár kétkezi munkásokról, akár egyetemi végzettségűekről volt szó.
Akkor és ott ez az eljárás vészesen, de szerencsére tartalmában és végeredményében nem hasonlított a sztálinista csisztkákhoz.
Akkoriban egyesek azt hajtogatták, hogy ez csupán egyedi eset, később azonban bebizonyosodott, hogy a felesleges dolgozóktól való megszabadulás bevett gyakorlattá vált.
Több mint kétezer vállalatot adott el a kormány által megalakított illetékes ügynökség, de maradt még jó néhány, amely a kutyának se kell. Legújabb példája ennek a pancsovai műtrágyagyár és a nagykikindai ecetgyár.
Jelenleg is nagyjából még százötven eladásra vagy felszámolásra váró állami, illetve társadalmi vállalat van, amelyekben 50 000 a foglalkoztatottak száma. Azzal ők is tisztában vannak, hogy nem vár rájuk rózsaszínű jövő, hiszen naponta veszteséget „termelnek”, s mint olyanok, aligha tarthatnak igényt olyan komoly befektetőre, aki kihúzza a céget a csávából.
Egyébként tévedés volt azt gondolni, hogy a működő vállalatokban és cégekben biztonságban érezhetik magukat az emberek. A munkaviszonyról szóló törvény ugyanis gyakorlatilag teljhatalmat adott az igazgatók kezébe, és legnagyobb részük ezzel nem csak él, de sajnálatos módon igen gyakran visszaél. Ha valaki bármilyen kifogással él, okkal várhatja, hogy már másnap közlik vele, hogy a továbbiakban nem tartanak igényt a munkájára. Kesernyés iróniával akár azt is lehet mondani, hogy a gyárkapu felett levő virtuális címer mindegyikén ott díszeleg a fagylalt és a galamb („Ha nem nyalsz, repülsz!”).
S ez még akkor is érvényes, ha évek óta húzzák az igát, sok esetben a nyomorúságos legalacsonyabb bérért. De ők legalább tudják, hogy ha meghúzzák magukat, reménykedhetnek a munkahelyük, kenyérkereseti lehetőségük megtartásában.
A még privatizálásra vagy csődre váró kollektívákban azonban ennél is sokkal rosszabb a helyzet, hiszen a költségvetési támogatások egyszer egészen biztosan megszűnnek, mert félő, hogy elfogy az adófizetők oda befolyó pénze. Ez a tudat pedig még inkább fokozza az emberek létbizonytalanságát.
