Egyre több egészségügyi dolgozó hagyja el Szerbiát. Már évek óta a legtöbben Németországba mennek, de Ausztria, Franciaország, Magyarország, illetve Írország és Málta is rendkívül népszerű az egészségügyi dolgozók körében.
Pontos kimutatás továbbra sincs arról, hogy hányan hagyják el az országot, annak ellenére, hogy már több, mint 20 éve folyamatos a kivándorlás. Egyes adatok szerint évente átlagosan 35 ezren hagyják el Szerbiát, legtöbben véglegesen. Az utóbbi 4–5 évben a negyven év körüli, vagy annál fiatalabb lakosság kivándorlása tömegesebbé vált. Mindenekelőtt a magasan képzett, több éves munkatapasztalattal rendelkezők, illetve a fiatalok hagyják el az országot, hogy külföldön boldoguljanak.
A fiatalok kivándorlása azonban a lakosság elöregedéséhez vezet, és jelentős mértékben csökken a munkaképes lakosság aránya is. Ez a jelenség pedig számos újabb és súlyosabb problémát vet fel. Éppen ezért figyelmeztet például az Egészségügyi Nővérek és Technikusok Szakszervezete arra, hogy ha így folytatódik az egészségügyi dolgozók kivándorlása is, ápolók, egészségügyi technikusok és szakorvosok nélkül marad az ország. Nem lesz, aki gondot viseljen a betegekről és az idősekről. Hiszen az egészségügyben dolgozók úgy érzik, nem becsülik meg kellőképpen a munkájukat, alacsony fizetésért (a nővérek átlagosan 35 ezer dinárért) végzik a hivatásukat, sokszor méltatlan körülmények között.
Nem csak Szerbia küzd egészségügyidolgozó-hiánnyal. Németország stratégiai fellépésében a közép- és kelet-, illetve délkelet-európai országokat célozta meg, jobb anyagi lehetőséget és munkakörülményeket kínál az érdeklődő dolgozóknak. Sokan ezért is döntenek úgy, hogy éppen ebben az országban próbálnak szerencsét. Mégis, annak ellenére, hogy Németország jóval korábban reagált, magasabb fizetést, csökkentett munkaórát és más kedvezményeket kínál mindazoknak az egészségügyi nővéreknek és ápolóknak, akik hajlandóak megtanulni a német nyelvet és munkába állni náluk, még így sem jut elegendő szakemberhez. Szerbiában viszont még mindig csak apró lépésekkel próbálkozik az állam, korlátozott munkapályázatokkal, kisebb fizetésemeléssel, aminek továbbra sincs sok értelme, ha csökkentik a túlórákra szánt keretet és nem teremtenek jobb munkafeltételeket…
Az egészségügyi intézményekben maradtak napról napra egyre elégedetlenebbek, hiszen létszámstop közepette, kedvezőtlen fizetések mellett, mindenkire több munka hárul. És felelősség. Vegyük például az egyik kisváros mentőszolgálatát (teljesen felesleges megnevezni, hiszen több város is hasonló gondokkal küzd). A mentőszolgálat dolgozói sokszor az életüket kockáztatják, hogy megmentsék mások életét, így a meg nem világított és sok esetben nem kellően biztosított autóutakon történt szerencsétlenségeknél, vagy családi perpatvaroknál, amikor még a rendőrök előtt érkeznek a helyszínre, és előkerülnek a kések, vagy más fegyverek, vagy amikor minden perc számít és nem várhatják meg a tűzoltók beavatkozását… számos szóbeli, vagy fizikai támadás éri őket, miközben 12 órás ügyeletben vannak és „kit érdekel”, hogy a rendelkezésre álló járművek közül csak egy, vagy kettő van kellően felszerelve (a megszorítások miatt), vagy éppen nincs sofőrjük, vagy meghibásodott a járművük, vagy minden egységük már terepen igyekszik segítséget nyújtani. Ilyen körülmények között egy ember távozása káoszt hagy maga után.
De beszélhetünk a kórházakról is, ahol a legtöbb panasz a nővérek hangulatára, a páciensek iránti megnyilvánulásukra érkezik. Nem védek senkit, hiszen ez egy hivatás, amit vagy szívvel végez valaki, vagy jobb is, ha nem csinálja. De gondoljunk bele, egy nővérre hány beteg jut egy osztályon. Egy orvosnak hány műtétet, vizsgálatot kell elvégeznie naponta. A páciens igényei már évek óta háttérbe szorultak. Az adminisztráció, a teljesítmény megkövetelése, a várakozási idő miatt és a fájdalmaktól türelmét vesztett betegek hanghordozása, a gyógykezeléshez szükséges eszközök hiánya pedig csak tovább súlyosbítják a helyzetet.
Nem is csoda, hogy többen 25–30 év munkatapasztalattal vágnak bele az újba, magukkal víve a tapasztalatot, a szakértelmet. Felmerül a kérdés: kitől és hol tanuljanak a fiatalok, ha a tapasztaltak már továbbálltak?
